Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Kemény Katalin: A hídverő (novella)
végtelen híd, csak a szörnyek ne cibálnák visszairányba--------hová? vissza n incs------csak előre-----előre? merre?-------döngő zuhanás, a jobb korlát fe lemelkedik, keze lecsúszik, nem, nem keze csúszik le, maga a karfa emelkedik és hull alá eget és főidet rázkódtató csattanással------hová? valahova m élyebbre mint a vízfenék, mélyek mélyébe - Apám! kiált fel az átkelő másodszor, de kiáltását saját maga sem hallja, senki sem hallja, nincs aki hallja a hallást a vízüvöltés rég megfullasztotta. Az anya halála fakasztotta könnyeket az apa megsemmisülése ércfonalakká dermeszti s azok egész lényét átfonva feszítik inait, vérét, erejét, ezzel a magában és magából verítékezett kötelékkel kapaszkodik tovább, kúszik, most már csak a hídból megmaradt cölöpökön dülöngéző egyetlen korláton balfelől, míg az is össze nem roppan és bukik le az iszaphabba, láthatatlanul, még csobbanás se--------és neki, a valamikor játcintszeműnek még jaja se. L ent a folyó, és felette az összecsapó hullámok egyetlen megkülönböztethetetlen moraj, s ha a szörnyek ez idáig egymással is viaskodtak, s ő mintha számolhatatlan szablyáikat ügyesen kikerülve haladt volna míg a vörösfekete és ismét zöldfekete szemek villámaikkal hadonásztak a hét világ viadalában, most, a megcsendesedő csatározásban egyetlen lobogásban egyesülve fenyegetnek - holott ez még csak a második holdforduló — aki nem éri meg a fény teltét, abban szétfoszlik a lélek —, mert amióta anyja után apját is elvesztette, amióta annak éltető haragját erejébe szívta, megvilágosodott benne az életidő valósága, ami azon múlott, visszatükrözi-e a hold a nap teljes fényét. - Janus! - hallotta ismét az ezüst csendet és azt, aki egyedül ismerte ígéret-nevét. A név visszaverődő fényében derül fel, rejtezkednek a híd szerkezetében annak burkolatától eddig nem látható és nem tapintható élő rugók és zárak, szavakkal nevezhetetlen alkotó részek, a facölöpöket és pallókat, a vaskapcsokat és titkos csavarokat is nagy művességgel összetartó kötelékek, amelyek nélkül azok soha sem álltak volna össze, ezekbe kapaszkodik, vagy azok kapaszkodnak őbelé, mert felderül benne, nincs is különbség a híd rejtett alkata és a maga ereje között. Ereje testétől különválik és amint a két vívó kezében a kardok a végső tusában egymás ellen, de mégis egymással egybejátszva küzdenek, mint a küzdők külön-külön fegyverbe öltözött élete, valamint a hegedű és zongora egymással versenyezve, egymásért játszanak, miközben a két muzsikus élete ujjaiban összpontosul, már mit sem törődve magukkal a muzsikusokkal, hasonlóképpen küszködik itt a férfivé lobbanó iíjú, lábujjaival láthatatlan kötelekre tapadva, majd azokat kötéltáncosként alig érintve, ismét rácsavarodva, előrelihegve, fellobogva, karjaival ismét a mélyben evezve, a fekete vizet csapkodva, öklelve, a szörnyszembe vágva, önmagát dobálva, engedve, hogy a Nagy Folyó ússzék általa,------benne------------1 051
