Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Kemény Katalin: A hídverő (novella)

---------------------------------------------------ám úgy látszik, az erő, a lelemény

most valóban leválik róla, a kötelékek megszűnnek, úgy lehet, a viadalban el is vástak és belezuhannak hullámot se vetve az árba a bölcsességek és a

bölcsek, a tanítások és a mesterek, az emlékek és a szándékok---------de

m

ég fogja a semmit, és fogja őt a semmi, és azt rebegi: Isten. De az istenlehelet még el sem hagyta habzó ajkát, észre kellett vennie, hogy őt nem fogja a

semmi, ekkor már ő sem fogta a semmit--------------------miért hagytál

e

l engem---□

S

zemét nyitotta. A pillanatot teljes körré bontotta a beteljesedett hold virága. Teleholdfényben visszanézve egy pillantásba fogva látta az egészet: a híd a keresztfákkal és támfákkal, a pallóval, lépésenként egy-egy hasadékkal, a jobb és bal korláttal, lent a pillérekkel, felette a boltosodó ívvel, láthatatlan bensejében a titkos fém- és kötélszerkezettel, az átkelőt védő szárnyas oroszlánnal a hídfőnél, az átkelőt fenyegető feketevörös és feketezöld szemű szörnyekkel a híd alatt — a teleholdfényben egyszerre az egész felkáprázott és még abban a pillanatban, a teleholdfényben hangtalanul és nyomtalanul,

összerogyása pillanatában szertefoszlott-------------------------------------------hangok és fények és színek, érzések és kívánságok és gondolatok kialudtak.

És következett a másik pillanat, a villanás - Janua érted megyek -, de Jauna mellette állt, és ő, Janus nem tudta őt magától megkülönböztetni,

a másik pillanat, az el nem múló látásé, a világos partról a világosságé, ahonnan híd vezetett, keresztül a mély énekét zengő folyamon a másik partra, amelyik éppen olyan volt ott, mint ez a zöldellő, ez a tiszta, ez a napfény nyugalmában himbálodzó itt, és látta, hogy ez a híd Janua mélységes szemének tükre, ez a híd ő maga, látta arcát tisztábban és élesebben, mint ahogy valaha is az ablakfára akasztott kézitükörben, tisztábban, mint annyiszor friss hajnalonként a víz felé hajolva, a hatalmasat, a hét világot eggyé ölelő szivár- ványhidat, látta, egyetlen híd az, minden színt magából kibocsájtó, mindent egyetlen fénybe olvasztó egyetlen szem, az, akit látott, és az, aki lát.

□

Ettől fogva jártak át a városlakók szabadon egyik partról a másikra és a város neve Janua lett, arra, hogy valaha Castronak és Vallisnak nevezték többé senki sem emlékezett, valamint arra sem, hogy egyszer s máskor megfordult e tájon egy sugárzó fürtű és jácintszemű legény. Derűsen vitték háncskosaraikban a gyümölcsöt egyik kaputól a másikig, a kapukon át, amelyek hidak voltak, fonva kilenc arany-, kilenc ezüstláncból, de hogy melyik volt az innenső és melyik a túlpart, azt egyikőjük se tudta.

1949

1052