Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Molnár Gergely: Adalékok a "nagy háború" történetéhez
vitték új vasútat építeni. Itt is taligás munkás volt. Hat hónapig tartózkodott itt; fizetés 5 rubel volt havonta; kosztjuk tűrhető, még egy kis húst is kaptak. Lakásuk a faluban, civil házaknál volt; bent háltak a szobában, a gazda meg családjával együtt a konyhába. Gödörbe esett egyszer, és a bal karja eltörött. Két hónapig a bajtársai vetkőztették-öltöztették. 15 fogolytársa mind magyar volt; köztük két Szolnok megyei. Egy ceglédi társát Tóth Mihálynak hívták. Novgorodból 1917 májusában a Kola-félszigetre vitték a 2000 km hosszú murmán vasút építéséhez. Kavicsot talicskázott a vasútra, egy darabig meg szakácskodott, s a felvigyázónak még fordított kását is főzött, mely után az még a szája szélét is nyaldosta. Minden hónapban kaptak 2 font szalonnát vagy vajat; naponkét meg 1/2 kiló barna és ugyanennyi fehér kenyeret. Szakácskodása közben sokszor sétálgatott a Fehér-tenger partján. És egy ilyen alkalommal — mert ráért - Csomi-Recske faluban egy szegény halászhoz tért be. Szántóföld — mint mondja - egy marékkai sincsen ott, csak moha, két méter mélyen is csak moha! Az említett falu a tangerparton feküdt egy kősziklán. A szegény halásztól tojást kért. Szóbeszéd közben aztán kijött, hogy annak a fia meg Magyarországon, Bács megyében volt hadifogoly egy cukorgyárban... Lett aztán emiatt nagy öröm! A murmán vasútépítésnél 70 kopek volt a napi bér; a koszt túrhető, lakásuk barakkban. Itt a nyár májustól szeptemberig tart, attól fogva a következő májusig tél van, kegyetlen tél. Vetemény semmi sincs, csak fenyőerdők meg mocsarak. Ezek némelyikében csak bokáig ér a víz, de ha az ember beletévedne, hát örökre elsüllyed, mert ha ölnyi mélyre ás is le az ember, földet nem talál, csak mohát. Itt uralkodik a cinga betegség. 0 hála istennek nem esett bele. De iparkodott is ám elfele az istenverte tájról! 1917 szeptemberében Moszkvába ment, kórházba. Nem volt ugyan beteg, de — mint mondja — „töttette” a betegséget, hogy megszabaduljon onnét - mert félt a cingától. A kórházban megvizsgálták, de mivel nem találták betegnek, hát kitették a lágerba, majd szeptember 20-án a tulszki kormányzóságban levő bogorogyici szénbányába szállították. Lent dolgozott a 40 méter mély bányában, melybe lyukon, lajtorján jártak le. Minden két ember egy-egy kis külön folyosóban dolgozott; csákánnyal vágták a szenet. Minden két embernek volt egy benzinlámpája, melyet a bánya kisvasújának végére akasztottak fel; a kis vagonokat úgy tolták a felvonó liftig, honnét lóerő húzta fel a szenet. Barakkokban laktak; maguk kosztírozták magukat: krumplit meg húst főztek. Fizetésük egy kis vagon széntől 1 korona volt. 1918. február 1-jén elhagyta a bányát, s előbb Tulában, majd onnét is menekülve, a kurszki lágerban töltötte az időt semmittevéssel. Unalmukban az erdőre jártak ki: borovicskából tűzön hajlított botokat csináltak, és darabját 3 kopekért adogatták el a muzsikoknak. 1918. május 1-jén indult hazafelé egy Lukácsi István nevű szabadkai gyerekkel. Mikor elfogyott a kenyerük, hát szépen kéregettek. Szívesen adtak nekik, mert — mint mondja - az orosz nép jószívű. Éjszaka még vánkust is tettek a fejők alá, pedig a családnak magának is alig volt. Elindulásuk után a 13. napon Ukrajnában német csapatokhoz jutottak s jelentkeztek (a város neve nem jut már eszébe). Azok pedig összegyűjtöttek egy transzportot, s Kijevbe vitték, hol föleskették őket az új magyar királyra 1014
