Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10-11. szám - Molnár Gergely: Adalékok a "nagy háború" történetéhez
Foglyul esett 1915. március 22-én, Przemysl elestekor. Onnan Szkobelovba (1 172 hónap), innét Taskentbe vitték, hol zsákokban hordtak homokot a vá- lyogcsináláshoz, hogy a kemény anyagot kissé lazábbá tegyék. Atkári Pál or- goványi földije is vele volt. Innét Zalata-Orbába vitték, hol 112 barakkot építettek, majd a sulini vasgyárba, hol 3 hónapig dolgozott. Tüzes vasat hordtak a hűtőkbe, de az olvasztókemencék körüli roppant meleget nem bírta; ezért orvosi rendeletre felmentették a munkától, és a zvero-rudnicki szénbányába vitték el, hol 8 hónapig dolgozott. Szép értelmesen és hitelt érdemlően beszélt a szénbányászatról. Mint mondja, a bánya 50-70 méter mély volt; liften jártak le, sőt még lovakat is szállítottak le a tárnába, mégpedig oly módon, hogy a lövet szépen seggre ültették a liftben, a fejét meg felkötötték. A szénréteg néhol csak 1/2, máshol több méter vastag volt. Néha a tárnában levő kis vasúton szenet toltak, avagy szánkón húztak a lifthez, máskor meg szenet bányásztak a szűk, alig félméteres alagúton, négykézláb vagy hason csúszva, kézben a Davy-lámpával, melyet a robbanó gázak meggyulladása ellen használtak. A bánya - mint mondja - egészen modem felszereléssel volt ellátva. Gép által hajtott fogaskerékkel bevágták a szénréteg alját, s aztán vagy a kezében levő vasrúddalf ejtették, vagy ha nem omlott, hát robbantották; aztán a szűk, lejtős folyosókból fagerendákon csúsztatták le a tárnában levő kisvasúthoz, melyen azután a felvonó lifthez szállították. Keserves élet, terhes munka! Reggeli 6 órától este 6-ig a föld alatt, mint a vakondok. Reggel, leszállás előtt megitták a 2 kockacukorral édesített meleg levet: a csáját. Kenyerük volt elegendő, egy kilónyi lapos bamakenyér napjára; aki akart, még a tárnába is vihetett le magával. Estvéli 6 órakor pedig káposzta várta őket fent, tevehússal. A bérök eleinte 15 kopek volt naponta, később 2-3 rubel. Lakásuk zsindelytetős, földszintes épületben volt. Vaságyaik deszkáira magok fonták vastag szalmakötélből, spárgával összeerősítve a hasúrat*. A bányamunkát a bolsevikiek (mind mondja: „a szegények pártja”) és a kadettok (ez meg, mint mondja: „az urak hadserege”) harca akasztotta meg, mert a bolsevikiek elől menekülő kadettok minden anyagot, szenet és felszerelési eszközt magokkal vittek. A bolsevikiek a foglyok közül is sokakat a saját táborukba csaltak, de ezer halállal is lakoltak ezért, mikor a németek 1918-ban orosz^ húsvét napján rendcsinálás céljából bejöttek. O szerencsére nem pártolt a bolsevikokhoz, hanem a szénbánya szomszédságában levő, 20-30 házból álló, Malatinszki nevű kis falucskában beállt egy Pantyilev Sovilovics-Viscsenkó Iván nevű gazdához cselédnek. Ruhája viseltes polgári ruha volt; oroszul egész jól beszélt már, se kadett, se bolseviki nem vette észre rajta, hogy idegen. A jó módú gazdának 12 lova, 15-20 heverő marhája volt, és - mint mondja - „annyi földje, amennyit csak akart”. Ez már a bolsevikok munkája volt, kik a nagybirtokokat elszedték, és a parasztok rendelkezésére bocsátották. A 60 éves Pantyilev gazda is meghozta már áldozatát a Moloch oltárára: egy fia német fogságban, egy másik meg már a halottak táborában vala. Helye igen jó volt, mint mondja: itthon se különb, vagy tán még olyan se! O egy lacikonyhafélében lakott. Gazdája háza cserepes tetejű volt. Békésen járogattak ki hol egyik, hol másik fogaton a mintegy óra járásnyira eső birtokra. * hasúra: gyékényszőnyeg 1001
