Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10-11. szám - Soltész István: "Szép a kettős székelyhuszár" - Lovaink

oka, nem tudjuk, de szívesen hiszzük el azon magyarázatot, hogy belátták, hogy tömör rohamunknak ellenállni nem tudnak, bár számbeli fölényben vannak. Ki ne hallott volna a honvédhuszárok Stojanov kamionkai rohamáról, amikor egy ezred egy tüzelő-üteg ellen rohamozott sikeresen. Még a Satanov-Go- rodoki halálroham is, amely az őrültséggel határos, eredményezett annyit, hogy lovasságunkat félelmetessé tette. A háború további folyamán mindinkább háttérbe szorult a ló. Már 1914 szeptemberében gyalog-tűzharchoz szállt le a lovasság, lovait hátra küldve, lövészárkokba vonult és karabéllyal küzdött. Ki hitte volna azt, hogy kisebb vállalkozásoktól eltekintve - mert hisz erre el voltunk készülve — gyalog fogunk harcolni. Lassankint be kellett látnunk azt, hogy nincs kilátásunk arra, hogy mint lovasság lépjünk fel, elvette reményünket a földben bujkáló ellenség. Nem hiszem, hogy a történelemben találnánk példát arra, hogy két lovascsapat lőfegyverrel támad egymásra, lovaikat hátra küldve. Pedig hány meg hány ily eset fordult elő a világháborúban.

A háború kitörése után a lovashadosztályok mélyén benyomultak Oroszországba, védve a saját felvonulást és felderítve az ellenséges haderők csopor- tulását. Ez időben sokat szenvedtek derék lovaink. Utánpótlásról szó sem lehetett és mivel - hogy ki tette ezt, nem tudom - meg volt tiltva a földeken kepékben álló zabot etetni, nehogy a lengyeleket, akiket barátainknak tekintettünk, károsítsuk, a lovak több napig teljesen élelem nélkül voltak, míg végre - lovasaik leleményessége folytán - zabhoz jutottak. Dacára ennek lovaink nagy része, ha lesoványodott is, de kitartott. Csak a lembergi visszavonulás folytán beállott újabb, napokig tartó, óriási fáradalmak, éjjeli menetek, rossz idő, napokig tartó zuhogó eső kezdték kiváló lóanyagunkat megtizedelni.

Egy hónapig voltak lovaink akkor már majdnem szakadatlanul nyereg alatt. Éjjel persze nem lehetett lenyergelni és így az éhség, szomjúság és fáradtsághoz egy újabb baj is jött: a nyeregtörés. Fatalpú nyergeink — ezen szerencsétlen találmány - ölték meg lovaink jó részét.

Már a visszavonulás alatt, amely október első napjaiban ért véget, tele voltak az utak lóhullákkal. A feneketlen galíciai utak agyagtengerében - amely úgy nézett ki, mint egy sárfolyó - ezerszámra feküsznek derék lovaink, amelyek utolsó pillanatukig dolgozva estek össze, hangtalanul, panasz nélkül. Nem akarom a visszavonulás alatt tapasztaltakat ecsetelni, hisz minden lovas ember látta azon szomorú képeket, amelyek a huszár szívét annyira elszomorították.

A mi lovaink is kezdtek kidőlni. A századok mind kisebbek és kisebbek lettek; a ló nélkül maradt huszárok a trénszekereken foglaltak helyet, nyergeiket az ölükben tartva. Szomorúan néztek maguk elé s ha mellettük ellovagolva kérdeztük: „Na mi van Pista vagy Ferkó?”, könnyes szemmel válaszolták: „Meghalt az Ottilia”. Nem azt mondta megdöglött, hanem meghalt. Hányszor láttam azt a komor képet, hogy egy holtra fáradt ló mellett búsan állt gazdája és kérdezésünkre azt felelte, várom, míg egy kicsit pihen, aztán elvezetem, nem akarom otthagyni a szegényt. A vége mégis csak egy ostorcsattanáshoz hasonló pisztolylövés volt az, amely véget vetett a szegény ló szenvedéseinek.

Ezek a némán tűrő és szenvedő lovak voltak a háború ártatlan mártírjai. De azért volt elég oly ló, amely az ötéves háborút, részt véve mindenben, kiállotta. Nem tudok adatokkal szolgálni, ám de érdekes volna statisztikai adatokat látni, hány százaléka derék lovainknak tartotta ki a háborút. Én csak annyit tudok, hogy századomnál tíz ló maradt meg, köztük a jó öreg trombitás ló, a derék „Jozefin”, amelyet a ruthének vettek el visszatérő huszárainktól.

Még egyre emlékszem. Ez egy négy éves csikó volt, amikor háborúba in984