Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.

olyan, mint a többi?! Mert ilyen gonosz-gonosz anyaszomorítónak jött a világra! Lám, mi konformisták, mi szépen megvagyunk, ha végképp otthagyja az egyetemet, hát mint vezérképviselő, tán magam mellé venném, kitanítanám vigécnek, borban... De így?!”

Azt hiszem, nemcsak hogy megrökönyödve értesült róla, de a pokolba kívánt, amikor megtudta, hogy „rám jött az írhatnék”. A görcs, ami beléáll: hát még mit ki nem fog találni, szegény szülőanyja szomorítására...?! Ez volt Lajos bátyám és azt hiszem, az életfilozófiája is kimerült abban, hogy nem volt neki; érzésem szerint Ferenci Laci erősen túlkombinál, amikor titkos mozgalmi hőst lát benne - akit agyonlőnek egy polgári iskola pincéjében, azt utólag akármilyen szerepben glorifikálja ez vagy az a mozgalom, amely lecsap rá igénybejelentéssel és -, ő már azt meg nem cáfolhatja. Lajos bátyám alighanem vállvonogató hümmögéssel tért napirendre fölötte, amikor kardos felesége közölte, hogy eztán egy kosztossal többre főz s ez a létszámfölötti én leszek. Mármint „Lukács János”, aki neki nem unokaöccse: senkije. Ám alig melegedtem meg, kisült, hogy nagyon is kellettem én, kézügyességemmel, annak a triumvirátusnak, amely az ajtónyílás-nélküli titkos fülkében működött s amelyben jól ki voltak osztva a szerepek. Lajos bátyám az üres blankettákat szerezte - lakbizonylat, házassági kivonat, szabadságlevél, születési bizonyítvány, halottlevél, gyorsparancs, GESTAPO-menlevél, volt a fiókjában minden. Pickier Adolf - a gyér hajú, szemüveges, sovány, negyvenkörüli bécsi cinkografus -, ő gondoskodott a bélyegzőkről. Volt is belőlük szép gyűjteménye; de nem jött zavarba, ha épp az hiányzott, hiszen vésni is tudott és végső esetben mindig segíthetett magán a krumplibélyegzővel: az egyenletesen kettészelt burgonyával a meglévő „igazit” lelopva, már csak helyre kellett festeni, ami lemaradt belőle. Az én dolgom az aláírások aláhamisítása volt és a külalak ellenőrzése. A tompa tűheggyel átmásolt mintát tűhegyes ecsettel és a tinta színét is kikeverve, nagyítóüveg alatt ráfestettem az űrlapra; tudtam, hogyan kell eltüntetni a gyanús nyomintékot és mint papírszakértő fia, tudtam, hogyan kell gyűrni-simogatni, nyűni-öregbíteni a papírt, hogy a lopott űrlapból életmentő igazolvány legyen.

KL És aztán ezeket a titkos triumvirátus áruba bocsátotta?

Hogy mi lett velük? Osztogatták? Jókodtak vagy üzérkedtek a portékával? Ki döntött, hogy kié legyen és a nagy pénz kinek a zsebébe vándorolt? Nem tudnád kiverni belőlem, mert egyszerűen: nem tudom. Amikor előlem elkerült, nyomát vesztettem s nem is igen érdekelt; úgy fogtam fel, hogy az aláírás odahamisítása „művészi feladat” - ez az ára, hogy én, mint „Lukács János”, a svéd házban megbújhatok.

KL És ti magatoknak nem készítettetek ilyen „flepnii”, minden eshetőségre?

Mi magunknak? Nem is értünk volna rá, akkora torlódás volt. S aztán meg, Lorcsikám, még azt se használtam, ami a büntetőtáborból való szökésem óta a zsebemben lapult. Kinek milyen szerencséje - lapjárása volt s mondjam, hogy fatalista vagyok? Tudok olyanról, akinek ott az utcán tépte el minden igazolványát a nyilas pártszolgálatos és a járókelők szemeláttára végzett vele. Tudok olyanról, aki a „svéd” elithez tartozott s nem a házban hált, hanem a Benczúr utcába vitte az autó - vagy kéttucatnyi dúsgazdag ember, aki fél vagyonát a védettség megszerzésére s a másik felét meg igazolványokra

944