Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.

romon (-talanságomon) változtatni, sem életem folyásán - nem tudok. Persze hogy a múltat az istenség nem tudja megváltoztatni, az a pogányság tévedése, hiszen mindazok, akik Spinoza tanításának hitelt adnak (van-e olyan, aki hitelt nem ad?) - tudják-vallják, hogy az istenség Legméltóságosabb Tudatában nincs se múlt, se jelen, se jövő: minden (képletes, gyarló-emberi szóval) egyszerre van. Ládd, ily anyaszületlen-mezíté\enü\ állhatunk Előtte sorsunkkal csakúgy, mint lelkűnkkel; vagyis hát mi, múltunkért-perlók, múltunkat- magunkban-füstölögve-forgatók, kis-mitugrálsz-haragosak, mi jószerével már csak így imádkozhatnánk: isten, ha vagy, változtasd meg múltamat, ha van. S ha erre a példátlan és egyedülálló kivételre a teremtésben engedelmet adna, én csak arra kérném: menjünk vissza s álljunk meg ott, a romvidék előtt s kezdjük újra onnan, hogy azt a házsort, ahol akkor Csilla élt és ágyban fekvő beteg volt, méhében magzatommal - azt a házsort a szőnyegbombázás kerülje el. Az élettervek Csillával, ha megszüli gyermekemet és összeverem hármunknak a Béke édes otthonát: életterveim ott hevertem az esőverte téglarakás alatt. Lecövekeltem előtte s csak álltam-álltam, földbe gyökeredzett lábbal. Sírás-rívás és fogak csikorgatása a fagyos utcán? Nem voltam sírékony soha, megkövült arccal, könnyeimet egyenesen a torkomba nyeltem; a végső levertség ottfelejtkezése: hosszú ácsorgás volt lelenci szívvel - lelenci szívnek nagy-nagy megüresedése. S most innen merre-hová - nélküle? Ez lehetett az arcomra írva; mert egy idősebb, bekecses-kucsmás, hócsizmás, kofa-forma néni nem állhatta meg, hogy kézen fogva meg ne kérdezze:- Kijét keresi, aranyoskám: kije volt...?!- A családom.

Magam is csodálkoztam, mi szalad ki a számon; elfordultam, hogy a szemembe szökő könnyet ne lássa.

KL És akkor jött Bokor Zsuzsa...?!

Akkor jött Eri Ferenc. Hogy előkészítsen a gyászhírre. Szamár vagy, Lorcsi- kám, de csak feltételes módban, ha, engedelmeddel: ha azt hiszed, hogy mint a vetített felhőjárást a színpadon, amiért életutam háttérfüggönyén elfelhőz- nek, szerelmeimet is elődbevetítem s tüntetek vele, hány kosarat kaptam hol a sorstól, hol számos szívemválasztottjától, már mindjárt ez a lényeg. Frászkarikát. Akkor jött a Proklamáció. Az átállási kísérlet. S ez a lényeg. A gyászhírre való előkészítéssel Éri Feri ugyancsak elkésett; furcsállta is és nem tudott a mélyére hatolni, miért hallgatom olyan faképpel. Csillának már megvolt a kórházi beutalása; nővére a szülők lelátogatására vidékre utazott, amikor a házsor légiaknát kapott. - Ennyi maradt belőle - mondta; és átnyújtott egy parányi amatőrképet. Csilla volt. A semmi-kis fényképet átadtam a Ház rezidens fotográfusának, hogy nagyítsa fel.- Mekkorára?- Nagyra. Amekkorára csak lehet.

Megrémültem tőle. A nagyon nagyra nagyítás oly fényesen sikerült, hogy símivaló volt. A körvonalak bizonytalansága ellenére a látvány szívfacsaró volt és kegyetlenségre hangolt. Menekülhetnékre. Az előrehaladott bazedov- kór széttiporta szépsége nyomait, dülleteg szeme már mintha kétfelé kan- csalított volna s amit valaha tündéri pontjának véltem: szokatlanul magas homloka akromegáliás bika-formát mutatott. Az a fajta karikatúra volt, ami939