Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Dicsőség neked, dühös ember, és szia (Orbán Ottó: Egyik oldaláról a másikra fordul; él)
Bár nyilvánvaló, hogy a hang gondosan formált artikulálatlansága ugyanaz a gins- bergiánus póz, mint a kötet annyi más versében, érdemes egy kicsit hosszabban elidőznünk Orbán „szerelmi lírájánál”. Úgy tűnik ugyanis, ez az új kötet egyik legerősebb, költőileg is legsikerültebb vonulata. Egy olyan átjárót fedezett föl ezekben a versekben Orbán közönséges és „mennyei” között, amely ugyan időnként még be- beomlik alatta, de amelyen annak előtte kevesen, talán csak egy-egy misztikus tudott áthaladni. Minden további elméleti fejtegetést mellőzve engedtessék meg a kritikusnak, hogy egy másik idézet segítségével próbálja mondandóját igazolni: Az emberhernyó az éjszaka legmélyén araszol: „Hoppá, megkúrtam a csajt", de a szőrös testből fokról fokra kibomlik a lepke, a képzelet, és benépesíti a földet mennyel, a mennyet szárnysuhogással, nagynövésű néppel, melynek puszta közelségétől hajlik a vas, föllobban a fény megáll a szív. Lesznek persze, akiknek ízlése tiltakozni fog az efféle átjárók építése ellen. Van, aki azt mondja majd, mi szükség.van a versben gorombaságra. Olyan is lesz, aki viszont a mennyei számysuhogást tartja majd fölösleges manírnak. Nehéz lenne ebben a kérdésben igazságot tenni, talán nem is lehet ma ez a kritika feladata. Annyit mégiscsak szeretnék kimondani, az a benyomásom, hogy szerencsés esetben e két elem elegyítése igen hatásosan hozzájárulhat a költőileg erős verssorok megszületéséhez, s eredménynek ez már magában sem kevés. Vannak azonban a kérdésnek távolabbra mutató vonatkozásai is: Orbán verseskötete nem egy spontán lázadás költői dokumentumgyűjteménye. Sokkal jobban illik rá az a (horribile dictu) Nemes Nagy-féle versmeghatározás, hogy a költő feladata új szellemi, lelki és nyelvi terrénumok meghódítása. Az Egyik oldaláról a másikra fordul; él című kötet egy a mai olvasó számára újdonságértékű ars poetica megfogalmazásának terepe. A költő (a beszélő hang) célja a közéleti magánbeszéd műfajának beemelése a líra sáncai mögé: egy ízig-vérig retorikus líraváltozat megteremtése, vagy inkább meghonosítása. Nem tökéletes újdonság ez, a római költészetnek egyik legvirágzóbb válfaja volt, s közvetlen előzményként az amerikai lírának is jellegadó irányzata volt. A „szent” költészet amerikanizálására tesz kísérletet Orbán, mondhatnánk kis leegyszerűsítéssel. Rögtön pontosítanunk kell azonban: ennél valamivel kevesebbről és valamivel többről van szó nála. Kevesebbről, mert az amerikai költészetet épp modernség-kritikája miatt látszik kedveim Orbán. Többről, mert ő nem csupán deheroizálni szeretné a magyar költői nyelvet, ennél magasabbra tör. Nyelvnek és beszédnek, írásnak és szónak költészeten belüli arányait kívánja újragondolni. Már a kötetnyitó Oda a közemberhez című versben is megfogalmazza programját: „Pusztító zavarral a sejtjeimben hadd legyek, mint te, egy darab élet, / szóljak a mindenség nyelvén, hajlékony, köznapi nyelveden!” A köznapi nyelv a hétköznapi beszéd birodalma: alapvetően és eredendően szóbeli, a pillanat szülötte, merő funkcionalitás. Irodalom és élet esztétikai teóriákban és az újabb magyar irodalomban - úgy hittük - jó időre eldöntött arányának újragondolását jelenti ez az ars poetica. Perújrafelvétel, amit például a maga módján - talán bátortalanabbul - Petri is feszegetni próbál, s különös madárlátta, amit, mint tiltott irodalmat egykor a vámon, a száműzött magyar irodalom olyan, a nyugati irodalmakon edződött reprezentánsai próbálnak újabban a magyar irodalom még mindig meglévő vasfüggönyén átcsempészni, mint Faludy György vagy Határ Győző. Nem akarom letagadni e kísérlet buktatóit, előrelátható vagy beláthatatlan nehézségeit. Hogy milyen veszedelmesen közel merészkedik például a dilettantizmushoz. Ha a kritikusnak a hibák felsorolása is föladata, akkor mi más az alábbi kérdés, mint jókorát puffanó közhely, jóhiszemű dilettantizmus: „A világmagazin a bajokért 89
