Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Dicsőség neked, dühös ember, és szia (Orbán Ottó: Egyik oldaláról a másikra fordul; él)

az egyetemes baloldalt okolja... / A hagyományos renddel szemben Jézus nem a baloldalon állt-e?” A közéleti magánbeszéd Orbán művelte módjának talán legfenyegetőbb réme, hogy közelsodródik a ma mondjuk Baranyi Ferenc nevével fémjelezhető politikai líra örvényéhez.

S ha már itt tartunk, egy másik veszély. E műfaj legfontosabb jellegzetessége épp elfogultsága, vállalt, kiplakatírozott szubjektivitása. Márpedig az egyéni nézőpont könnyen átcsúszhat az igazság egyedüli birtokosának nézőpontjába. Az magában nem baj, hogy Orbán politikai filozófiája nem túlságosan rendszerezett. Hogy egyfelől jellemző rá egyfajta bátran vállalt újbalosság, konzervativizmus-ellenesség (lásd Az ördögűző című verset, melyben a Rousseau és a totalitarizmus között direkt kapcsolatot tételező újkonzervativizmus fölött ironizál, szokásához híven, meglehetősen dühösen), s hogy ugyanakkor a kötetzáró (s kiemelkedő színvonalú) vers, A rómaiakhoz az utópiák és a politikusok ellen szól, konzervatív hangoltságú szkepszissel. Hogy politikai álláspontját nehéz lenne kategorizálni, talán plebejus konzervativizmusnak hívhatnánk, vagy hagyománytisztelö anarchizmusnak. Mindez, mondom, nem róható föl a költőnek, sőt őszintesége, polgári serénysége és lelkiismeretessége tiszteletre méltó. Az általam említett veszély inkább abból fakadhat, ha Orbán a költőkre mégiscsak jellemző hiúságnak és a magyar irodalomra mégiscsak jellemző írástudói hivatástudatnak engedve saját helyzetét valamilyen szempontból kitüntetettnek gondolja/gon- dolná. Akkor ugyanis paródiáinak paródiáját írná meg, s tudjuk, mit jelent a kétszeres tagadás a logikában. Erre a veszélyre figyelmeztet a nyilván nem véletlenül Mándy Ivánnak ajánlott vers, a Két szó között, a résen, mely egyfelől az aláírásgyűjtés saját szempontjából valószínűleg jogos politikai kritikája, másfelől azonban e kritika relativitásának beismerése. A költői nézőpontnak ezt a mégsem meghaladható relativitását fejezi ki még pontosabban A számítógép zöldes képernyőjén címet viselő vers utolsó szakasza, mely hír és vers különbségeire, s elbírálásuk egészében mégiscsak hasonló szerkezetére vonatkozik, s mely megérdemli, hogy teljes egészében idézzük:

Mindegy, mi a hír. Mindegy, miből s hogy készül a vers.

De fontosabb a halálnál is, hogy az összeg pontos, a hír igaz

S hogy mondatainkban minden szó a helyén legyen.

Hír (sőt kommentár) és vers nem ugyanabból az anyagból van. A hír ugyanis akkor él, ha igaz, a vers viszont akkor igaz, ha él - s akkor él, ha benne minden szó a helyén van. Amikor Orbán Ottó szaktudásáról beszélek, akkor arról beszélek, hogy mi mindent tud kezdeni a szavakkal, hogy verseiben milyen felsorolásokra, szekvenciákra és filippikákra képes. A vers láthatatlan szelleme ugyanis valóban a megmunkált szavakban, és csak azokban lakik. Mielőtt azt mondanám, hogy Orbán irodalom és élet lapjait kívánja újraosztani, előtte a következő részletet szeretném minden olvasója és kritikusa figyelmébe ajánlani: „...Jó profiként, aki minden tudhatót tud a szakmájáról, tudjam a legfontosabbat, hogy a szakma, a szaktudás szintjét elérve semmi, minden a lélek és a vér”. És azért nem szóltam egy szót sem az amúgy fontos ars poeticáról, A papagáj gyászdaláról, mert nem tudom biztosan, az utolsó előtti sorában a pont nem nyomdahiba-e.

(Magvető Könyvkiadó, 1992)

90