Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.

arról a boszorkányos lótás-futásról - mert helyettem ő találta fel magát és rövid fél nap alatt ő volt az, aki vajszigetet köpült a lábam alá. Mondom, ha élne, egyidős lenne velem - mert hat esztendeje a temetőben van immár s kereszt jelet tettem a neve mellé, címjegyzékemben (mely ma már, e kereszt jelek megsűrűsödésétől olyan, mint a temető; oldalai: egy-egy parcella).

Eri Ferit kétszeresen irigyeltem. Irigyeltem először azért, mert az irodalom darazsa sohasem csípte meg; ő csak élte világát (úgy, ahogy irodalmár a maga világát ritkán élheti s félszeme az írógép billentyűire váltig visszatéved), neki megengedtetett, hogy úgy élje, önfeledt-beleélős, fenékig-kiélve- zősen, érzékei kíváncsiságával nekifeszülve a holnapnak, hogy mi új szabásmintát hoz Párizsból - míg én teleírt papírlapjaimat zizegtettem. A másik, amiért még az elemiben megirigyeltem kis iskolatársamat, az a csinosfiúsága volt. Hogy „snájdig” volt és csinosabb, mint én valaha is; hogy mindig vidám, életkedvelő; szép feleségei voltak, ha azok váltogatására-cserélgetésére rákényszerült, az hagyján. De amikor az elemi iskola parádés év végi színielőadást rendezett, őrá osztották a főszerepet és nem énrám. Nekem csak annak a gyűlöletes Paskievicsnek a szerepe jutott: van három kispuskás kishonvédem, azok mögöttem helyben járnak szemközt a közönséggel; mi menetelünk, majd hirtelen megállunk. Mikor? Akkor, amikor elkajátom a vezényszót. „Sztoj!” Ez volt az egész szerepem. Még azt se mondhatom, hogy nyúlfarkincányi: a nyúl farkincáján egy szál szőr nem sok, annyi se. Az a szó, hogy „sztof’. És ő, Éri Feri? 0 volt Petőfi Sándor! Mindig színen volt, végigbeszélte a darabot; és ő volt, aki a végjelenetben leomlott és a szíve- vérével mázolta a földre, hogy HAZAM: ő volt a dicsőség-bezsebelő, a tíz- szer-kitapsolt, ő volt ,A” Sándor, ő volt a sztár! Jómagam meg csak az a himpellér Paskievics. S ezt sohasem bocsátottam meg neki... Nagyon szerettük egymást s mit meg nem tettünk volna egymásért!

De ez több annál, ez sok: visszaélés a barátsággal. Modern ház második emeletén, cukordoboz-lakás, elegáns lépcsőház, üvegajtó. Vívódás. Kitenni ekkora veszélynek. Tehetem ezt vele, velük? De az se megoldás, hogy itt ácsorogjak reggeli hatkor és várjam, amíg megélénkül a ház és a házmester figyelmes lesz rám. Milyen képet vág? Összerémül? Kidob? Vagy ki se dob, hanem becsapja az orrom előtt az ajtót? Dobogó szívvel becsöngettem.

Rövid gatyában, maga „Petőfi” állt előttem. Nagyot nézett. Elbámult. Berántottak, felnevettek, összecsókoltak; a feszültség felengedett. Ferinek úri divatszalonja volt a Belvárosban. Összeköttetései, számolatlan költőpénze. Pillanatok alatt felöltözött. Rendelkezett. A felesége nyitja az üzletet. Ő munkához látott. Csöngetésre ne válaszoljak, fürödjek meg, borotváljam le a bajuszom, változtassam meg a küllememet. Alig mostam le mosolygós-idegen képemről a habot, máris gyorsfényképet készített rólam s azzal elnyargalt. Déltájban tért vissza az eredménnyel, frugális ebédet rakott elém s míg falatoztunk, beszámolt. Értesítette Oroszlán-Mamát s ő is akcióba lépett. Lukács Jánosnak hívnak, svéd követségi tisztviselő vagyok, beosztásom a Jókai utca 1. svéd „védett házban” van, már aznap délután az íróasztalom mögé ülhetek, Forgách Béla, a kirendeltség vezetője beavat majd, hogy mi lesz a dolgom.

KL Forgách Béla? A könyvész? Akinek az a híres antikváriuma volt a

934