Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Ágh István: A Fehérlófia magyar ödüsszeiája - Kemenes Géfin László: Fehérlófia

fehér ősló elbotlik zokogásában patanyomok glóriája süppedő tőzegen Mert nála senki sem fehérebb Izzóbb dicsfény senki homlokát nem övezi s amikor az illatos vadon vad őszbe fordul amikor recsegő lemezbe gyúródik az erdei tó ő a szenet egyedül lapátolja: Ó én édes fiam egyetlen magzatom hogyan is tudtál elhagyni engemet a földön fetrengtem kínomban amikor megtudtam a vöröskereszttel se üzentél nekem

a fajtánk kimerült, hallgat a fagy a mégnincs gyereksírást hamarabb elfelejtjük mint a holtak motoszkálását

két szám között az élet és halál múlik el de addig legalább szabad meditálni.

Lehetne egyvonalú történet, de a vonalak összegubancolódnak párhuzamukból térré, a menekülés, a forradalom-emlék, a magára hagyott, magukba menekült szerelmesek jelen ideje. Fehérlófia-mítosz a zokogásban, s az anyai kérlelés, a megcsalatottság Cantata Profanás hívása, ami annál inkább fölerősödik, amint egyre reménytelenebbé válik. Hiszen a szülőföld, Celldömölk, Ság, Marcal és az elhagyott hajlék, ahová „szarvunk be nem férhet”, lakhatatlan Góbi sivatag, lázálmos AtokfÖld ma és régen. A Hétszűnyű Monyók „kimászik a keleti homokbuckák mögül... kosidejű ég alatt állat- földön ez a hétszűnyű hunyorgó... vigyorogva dől le a Körút homokjára... szőrös csuklóján a sok karperec / meg-megcsörren...” Minden rémség szimbóluma. Lehet az oroszok bejövetele. „Harsog a kisváros zeng minden. Vojna Kaput... Hozsánna néked, Hiéna, háromszor is hozsánna.” S gyermekmondókás szörnyűség: „Vaszili elment vadászni / ez meglőtte / az hazahozta / Tercsi megsütötte / az icike-picike kapitány mind megette.” A zsidóüldözés után s a konszolidált megszállás előtt, a háború végén „Vaszili meghalt hastífuszban / Vaszili nem lőtt novemberben”; „lityenánt Simon politikai tiszt - Drégelynél” az orosz rákopírozva a törökdúlásra. Míg az iszlám nem akart lelket hódítani nálunk, a kommunizmus egy szép leningrádi turistalány képében beszállásokat „ba- lalajkát Azsájevet Borisz Polevojt egy távoli dalt”. Csak szürke por és sárga homok, a kínzás színei annál élénkebbek: okker a kitépett végbél, ultramarin az összevert vese, olajzöld a kihegyezett ujj, cinóber a leszakított herezacskó, rózsaszín a vízkúra, az önéletrajz citromsárga, a pofozó körme fehér, a gumibotos álma hupikék. „Szétnéztünk Muhin, B. kán azt mondja: szeretem magam körül a sivatagot, ki nem állhatom, ha megindul a jávorfa nedve... aztkomálom / amikor apraja-nagyja Munkára Harcra Kész / s a tyúkleves fő a sztalinorgonánál / s a páncélautókon a gyerekek ipi-apacsot játszanak.” Mintha mindig így lenne a történelemben, s ahogy az élet medrében halad előre az idő, rátorlódik Muhi, Mohács és Don-kanyar a gyerekkorra, Tiborc panasza a padlássöprésre, az ötvenhatos Mosonmagyaróvárra, Győrre, az elhallgatott igazságra s az emigrációs létre.

Mit tegyünk a versért mit tegyünk a forradalom huszadik évfordulójára 19 óra 14 perc, Éva ma este túlórázik felteszem melegedni a vacsorát, lencsefőzelék lesz füstölt oldalassal.

920