Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Ágh István: A Fehérlófia magyar ödüsszeiája - Kemenes Géfin László: Fehérlófia
ÁGH ISTVÁN A Fehérlófia magyar Odüsszeiája KEMENES GÉFIN LÁSZLÓ KÖNYVÉRŐL Sorsa lett megteremteni ezt a magyar irodalomban egyedülálló művet, a testi-lelki nagy utazást térben és időben, Celldömölktől Torontóig, ősi létünktől, a gyermeki képzelet meséjéből Fehérlófiaként át a történelmen a kanadai erdőig, s közben a képzelet cikázásaival a Hód-tótól a Hom-fokig, Rodostótól a Corvin-közig, fűszáltól a kozmoszba s vissza. Mindenek fókuszában az ötvenhatos forradalom hatalmas robbanása, a kitaszítottság láncreakciós energiáival a mindent elmásító végletes egyetemességben. Ez a könyv birtokregiszter, biológiai állapot-, s képzelet-telekkönyv, lélek-leltár, a szavak újjáértelmező tára versben, prózában, értekezésben, drámában. Az elme reaktív zónáiból elöpergetett film, miként tudatunk minden másodpercünkről huszonöt filmkockát rögzít, látványt, körülményt, érzelmet, érzékletet, s tárolja a tudattalanban hívásra készen. Meghökkenünk az előhívás után, más a nyelv, más a logika, mások a tér- és időbeli összefüggések, nincs szabálya a válogatásnak, egyszerre növényi ártatlanság és állati ösztön, emberi jóra, rosszra való hajlam találékonyság, vágyakozás és undor, észveszejtő kollázs - a létezés valósága. Nem hív el könyve érzelmes utazásra. Megszokott várakozásunkat nem teljesíti, sőt botrányosan próbára teszi fölfogóképességünket. Türelmet kér, olyant, amely „nem csupán a kellemetlen események ellenszegülés nélküli elviselését jelenti, de sokkal inkább a fegyelmezett várakozás képességét...” Arra, aminek csak akkor van érkezése, ha új esztétikáját átéljük, megértjük, elfogadjuk. „A szavak nem hasznavehetők, és a leíró próza a legnagyobb erőszaktétel, mert a világ és az én nincs bent a nyelvben, csak a szavak, a szavak pedig meghatározott pályán keringenek, csak a költői képzelet bombázásakor változtatják meg helyüket, de a magot sohasem érintik... igazi töltést csak az Imaginátió ködkamrájában kapnak, ám ez a töltés illékony, amíg a szó a Költői Belső tér röppályáihoz igazodik, amelyeknek feszültségében felvillan a megszokott és a szón túli kolh'ziója... minden vers versen belüli vers, a látomás verse a szavak versében.” Nem lepődnek meg a huszadik századi nagy újítók ismerői. Felkészülhettek Ap- polinaire, Michaud, Breton, Tzara, Reverdy, Joyu, Pound, Eliot, Beckett, Borges művészetéből, már nem áll előttük áthatolhatatlan fal. Kemenes Géfin az ő álarcukat is magára ölti, az övéi lettek egyetemes élményéből. „Sem Buddha, sem Szókratész, sem Krisztus nem írt könyvet, egyikük sem váltotta föl életét logikus folyamatokra (egészet töredékre, bankót aprópénzre), de mi van akkor, ha az írás sem logikus folyamat, ha nem »szent« az »írás«, de szabad és egyszerre láthatatlan törvényeknek engedelmeskedő, befogadó tevékenység, amely költői képen alapszik, mert a kép áttör, mert egész, a világot egészében látja és láttatja, ragadja meg, mert metafizikai és empirikus is ugyanakkor, érzéki tapasztalatokból épül fel, nem logikus észérvekből, mert a kép lebonthatatlan - kikezdhetetlen MONÁD, eredeti, nem utánoz, konkrét, ugyanakkor nem szilárd, hanem fluidum, út az alaktalan igazság felé, mely mélyebb a pozitivista tudomány »igazságánál« vagy a diszkurzív elméleteknél, a kép az élet sodrán kívül van és bizonyos értelemben »halott«, de élő mégis, mert egy magasabb valóságban 918
