Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Lőrinczy Huba: "Már semminek nem örülök, csak a napsütésnek" - Márai Sándor: Napüló 1968-1975

éppoly pontosan érzékeli a világszerte fölhabzó nacionalizmusok veszedelmét (222- 223., 267.)...

Összevetve mindent: e sötét tónusú, reménytelenséget árasztó Napló ban mégis pislákol valamicske remény; nem a magánsorsot illetően, hanem az emberiség jövendőjét latolván. A két világrendszer, a „konzumcivilizáció” és a „totalitárius civilizáció” (78.) közül csupán az előbbi életképes - utóbbinak pusztulnia kell. S ámbár a fogyasztói társadalom, a kései modernség módszeresen lerombolta a múlt, a korai modernség értékeit, kiirtotta a Személyiséget, valamit adott is cserébe: magasrendű technikát, kényelmet, jólétet - és tökéletlen demokráciát. E Napló írása közben az itáliai Salerno lakója Márai, és mindössze három nagyobb utazásra vállalkozik: kétszer (1971-ben és 1975-ben) Amerikát keresi föl, 1973-ban Bécs városát. Mondhatni, valamennyi útja szimbolikus. A hajdani császárvárosban a még megőrzött, emberszabású múlt fogadja (s készti merengésre, nosztalgiára), Amerikában a jelen és a jövő. Bécs idegenül ismerős, otthonos - és „naftalinszagú” (147.), az Újvilág ismerősen idegen (266.) — egyszersmind „vonzó és félelmes” (279.). A második amerikai utazás - jelzi ezt a szöveg terjedelme is (227-279.) - nagyszabású számvetésre indítja Márait. Nem tagadja: irtó- zattal tölti el az életforma, a kolosszalitás, maga a Rendszer, amelyet - bármely változatában — a naplóíró olyannyira fél (166.), amely oly igen messze esik az alapító atyák intencióitól, s amelyből mégis rendkívüli, barbár erő sugárzik. Ám, túl a rettenetén, Márai folyvást érzi, tudja: Amerika egy gigantikus kísérlet földje, hazája a - mindenkor viszonylagos — szabadságnak, s demokráciája, noha „korrupt, vizenyős, tele fogyatékossággal...” - „még mindig demokrácia”. (...) nem »jó«, de nincs jobb” (276.). Európa elhanyatlott, helyette az Újvilág „hív és kérdez” (279.). Talán itt dereng a jövő. Talán az ember, ki a naplószerző kedvelt fordulatával „örökké lehetőség” (94., 215.), épp itt leli meg újra önmagát. Talán.

E diárium - kell-e mondanunk? - Márai szokott erényeivel ékes. A szerző továbbra is a maga kimunkálta naplóváltozatot műveli, amely csupán az évszámokat adja meg, s amely szinte kizárólag eszmélkedések tárháza, nem napi érdekű eseményeké. Tömör, frappáns, remekül stilizált, gyakran csattanóra futó följegyzések s hosszabb fejtegetések váltogatják egymást, s Márai stílusa is régi fényében ragyog. Korántsem az emigrációtól megfakult, elernyedt avagy „múzeumi” nyelv ez: eleven, színes, erőteljes. Még arra is futja a naplóíró invenciójából, hogy roppant tanulságos leckét adjon ifjú magyar elbeszélőknek, kik nem hallják a próza ritmusát, nem ismerik „... a szavak helyezési értékét” (136—137.). Ő ad megszívlelendő tanácsot, a távolból — a honiaknak! ... Pedig rengeteget gyötrődött Márai, amiért kívül kellett élnie imádott hazáján, az anyanyelven! Állandó munkatársa, mondhatni: „edzőpartnere” az Értelmező szótár (7. stb.), s amidőn „Egy levél” stíluselszigetelődéssel, „gettó-idiómá”-val fenyegeti (286.), jogos felháborodással reagál, s gyilkos szavai — akár a kötet más pontjain (282-284. stb.) — alighanem a „törzsökös anyanyelven hazudó” (287.) Illyés Gyulára vágnak. Márai úgy véli — s nincs okunk ellene szólam —, hogy ő azok közül való, „... akik a szabadságot választották és idegenben is megőrizték a töretlen nyelvi öntudatot”, mert „... a magukkal vitt nyelvi tartalékból (mint az űrrepülő, amikor a légkörön túl kering, az oxigénes tartályból) tudnak lélegzete” (287.). Persze, keserű igazság, keserű elégtétel ez... Az itthon maradott, „kiegyező” írókat kárhoztatja fennen az alábbi, számunkra ugyancsak meglepő fordulatot tartalmazó mondat is: „A milliomosfiú, aki beöltözik népbarátnak, gyanús, (...) mint a népi költő, aki (...) ha leül verset írni, nem fogalmakban, jelzőkben, nem alanyban és állítmányban, hanem mindig a »nép«-ben, a nemzetben gondolkozik - de közben diszkréten mutyizik a hatalommal...” (27.). Úgy tudtuk sokáig: Esterházy Péter leleménye az általunk kiemelt, remek aforizma. Utóbb arról értesültünk — s nem állt módunkban ellenőrizni az információt —, hogy e mondás Flaubert-töl származik. S mit tartsunk most?

A Napló félszáz oldalnál is bővebb függelékéért Gellériné Lázár Mártának tartozunk hálával. Nem túlzunk: nélkülözhetetlen ez a jegyzetapparátus, és majdnem min916