Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Lőrinczy Huba: "Már semminek nem örülök, csak a napsütésnek" - Márai Sándor: Napüló 1968-1975

núsága alapján nem csupán testében, hanem lélekben, kedélyben, mentalitásban is jóvátehetetlenül megöregedett, s önszemléletét, világlátását, ítéletalkotását nem annyira a hajlott korúak egy részét jellemző elnézés és belátás, bölcs megértés és megbocsájtás, mint inkább a permanens elégedetlenség és felháborodás, a kíméletlen kritikai szellem vezérli. Kitetszik a Naptóból, mily látnoki volt az író, amidőn - nyilván nem baljós elöérzetek híján — már 1940-es drámájában e szavakat adta a főhős szájába: „A legnehezebb emberi feladat nem a halál, hanem az öregedés. Nincs nehezebb szerepkör az ember számára, mint tisztességgel, kapkodás és kétségbeesés nélkül, emberhez méltó módon megöregedni” (vö.: Kaland. Bp., 1990. 47.). Ne essék félreértés! Ez a diárium (is) bizonyítja, hogy Márai tisztességgel, kapkodás és kétségbeesés nélkül, emberhez méltó módon öregszik, ámde bizonyítja egyszersmind azt is, hogy csakugyan ez a legnehezebb szerepkör, s vállalása olykor meghaladja bárki erőit és képességeit. „Három valóságos nagyhatalommal találkoztam életemben — veti papírra egy helyt (100-101.) a Napló -: az oroszokkal, az amerikaiakkal. És az öregséggel. Tapasztalom, hogy a három közül az utolsó a félelmesen könyörtelen.” Nyoma sincs már e feljegyzésekben az előző kötet eufóriájának - „Az öregedés: a teljes, sűrű élet” (vö.: Napló 1958-1967. Bp., 1992. 82.) —, a hajlott kornak csupán a szégyene, megannyi nyűge, átka kerülhet itt szóba. Márai nem áltatja önmagát s olvasóját. az öregség: bukás” - mondja ki a kegyetlen végzést (240.), s borzadva, iszonyodva rögzíti a Floridát megszállva tartó vének infemális látványát: „Miami olyan, mint egy tenyészkísérleti terület, ahol a szenilitás válogatott példányait ápolják. Mindenütt az öregek. (...) Soha, sehol nem láttam együtt, egy helyen ennyi rút, öreg embert. (...) Az emberi szétesés rút tragikomédiája mindenfelé. (...) a nap minden órájában százezerszeres sokszorosításban látni magunkat, az öregség nyomorúságát: ez nem »emberi«, ez csak förtelmes” (uo.). A Napló némelykor megkísérli, hogy ironikus perspektívából szemlélje (s ekként eltávolítsa) e méltatlan és végzetes létállapotot (115-116., 140.), jóval gyakoribb azonban a kendőzetlen utálkozás, a heveny undor szava (31., 111., 239-241.). Az utóbbi évtizedek agresszív iíjúságkultúszának (s mi ezzel ekvivalens: öregségmegvetésének) visszhangja volna ez? Aigha. Márai szuverén, a korszellemmel - ebben is — dacoló gondolkodó, véleménye ekként magánmeggyöződés, s mélyen megszenvedett tapasztalásokból következik. Miközben emelt fővel, méltósággal fogadja s viseli az öregséget, a folytonos romlás láttán, érzékeltén telve van nem is titkolt önmegvetéssel. S a lélek eme föloldatlan (mert föloldhatatlan) ellentmondása magában is indokolja a Napló ban elúrhodó rosszkedvet, az ítélkezések rigorozitását. Ki önmagával békétlen és könyörtelen, többnyire az a világgal szemben is.

Túl a kényszerű s hasadt lélekkel hurcolt öregségen, számos nagy oka van még a diárium állandósult pesszimizmusának. A magánlét köreinél maradván egyelőre: Márai indulattal elvitatja önnön életének - ezzel együtt: minden életnek - az értelmét. Ily hangok (egyre sűrűbben) már korábbi naplóiban is hallatszottak, ám a tagadás most jut el a szélsőségig. Ez a könyv — még a Bolond Istók saját szőlejét paskoló gazdájánál is elszántabban és irgalmatlanabbul — mindent visszavon, mindent vani- tatum vanitasnak, önámításnak, „szánalmas félreértésének (187.) nyilvánít, mi értelmet, tartást, célképzetességet biztosíthat az emberi létezésnek. Az nem új fejlemény, hogy a tételes vallásokat rendre elhárítja magától Márai, az sem, hogy a katolicizmusnál azért vonzóbb számára a buddhizmus, mert — szemben az előbbivel - nem fenyeget „megváltással”, „örök üdvösséggel” (128.). A buddhista egyetlen reménye, „... hogy nem kell többé, még egyszer élni”. „Ámen” - fűzi hozzá a naplóíró (uo.), elárulván, hogy szerinte a legnagyobb értelmetlenség, a legfőbb rossz a létezés maga. Különösebb meglepetést az a passzus sem tartogat, amely — a „Hazá”-\al és az „Irodalom”-ma\ egyetemben - „Isten” értelemadó szerepét is megtagadja, annyit elismervén: „Voltak pillanatok, melyekben derengett...” e három fenomén, de „Mindig csak egy pillanatra” (67.). Valódi újdonságot az jelent, hogy a korábbi évtizedekben ápolt deizmustól immár az ateizmus felé mozdul el a szerző. „Istenhit?” — kérdi. „Soha nem volt őszinte. A vallások

912