Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Lőrinczy Huba: "Már semminek nem örülök, csak a napsütésnek" - Márai Sándor: Napüló 1968-1975

kreálta Isten számomra mindig, a gyerekkorban is, inkább mondakör alakja volt, mint Isten” (252.)- Mivel nincs okunk kétségbevonni a Füves könyv s az előző Naplók egészen más szellemű — bár kétségkívül mind több kételyt s mind kevesebb hitet tartalmazó - vallomásait, hajlanánk ama föltevésre: Márait (akár e diárium egészében) most is a tagadás furorja vezérli, s az utolsó évek során kiforrott véleményének érvényét — önkényesen - szinte teljes életére visszavetíti. „Az embereknek joguk van az illúzióhoz, máskülönben sivár lenne az élet” - mondja megengedón (297.), ó azonban oly embernek mutatkozik előttünk, ki daccal s tudatosan le akar számolni minden illúzióval, szét akar szakítani minden ábrándköteléket, vállalván a legvégletesebb konzekvenciákat is.

Bármily erő s foltétien tiszteletet érdemlő elszántság munkál is e kérlelhetetlen következetességben, önsebzó, önpusztító mivolta is kétségtelen. Tagadva a lét minden- némű értelmét, tagadván Istent, Hazát, Irodalmat, Márainak a Napló szerint csak a sivárság, a gyakorta (90., 91., 127-128., 216., 275., 297., 299.) emlegetett Semmi kozmikus hidege marad. (E felfogás rokonsága a kései Kosztolányi világélményével, tudatos avagy önkéntelen kapcsolódása az egzisztencializmushoz — külön tanulmányokat érdemelne!) A diárium írója hitvány önámításként legyinti el magától „a becsvágy fintoraiét, a gúnyos idézőjelbe tett „siker”-t, „a kalandok”-at, „a szívdobogtató találko- zások”-at (187.). Már csak azokért a jó könyvekért fáj a szíve, amelyeket nem lesz ideje elolvasni (uo.). Egy helyütt (78-79.) bágyadtan megismétli ugyan régebbi nézetét: az alkotó ember létének némi értelmet tán a munka ad, ám igazában céltalan ez is: Sziszüphosz kőgörgetése (107.). Mindössze egyszer izzik fel a Napló: amidőn — hasonlatosan az előző diáriumhoz (vö.: i.m. 82.) - a „Gyönyör” „vakító pillanataiban véli megtalálhatni a földi lét értelmét. „Ez volt a legtöbb és a legjobb - vall meglepő nyíltsággal Márai —, A testi gyönyör - a villanyütés, mint az újjászületés. A testek szenvedélye. (És ami több: a testek gyöngédsége.) Minden más elhalványodik” (67.). Ámde öreg emlék ez is, nem hevít immár, csupán rezignációra indít, efféle sóhajtásra: „Napfényes reggel, amikor az ember egy pillanatra visszaemlékezik, homályosan, valamire, amit így neveztek: »Élni« (128.).

Az ilyes ellágyulás, nosztalgikus futam azonban szerfölött ritka. Márai e Naplóban (is) gőggel távoztat minden érzelmes önsajnálatot, s lehántva életéről az illúziók, hiedelmek, ámítások sokaságát, pőrén, de sziklakeményen áll a didergető Univerzumban, egymaga. S mégis, a diárium olvastán nem szabadulhatni a sejtelemtől: aligha csupán az lehet ily kérlelhetetlen, kinek elege van a megannyi, szokványos élethazugságból, ki megvetéssel utasítja el a hívságos önáltatást, a „gyáva” megtorpanást, a cifra káp- rázatokat. Ilyen lehet az is, ki titkon, tudat alatt mohón szomjazik reájuk. Egymást kizárni látszó végletekben nemegyszer azonos a lényeg, a szélsőséges tagadás némelykor állítással ér föl, miként nagy szenvedélyű emberekből válnak gyakorta a legszigorúbb aszkéták. Miért épp Máraiból hiányoznának az ambivalenciák? Az öregség mélységes megvetése az ifjúság áhítása egyszersmind, s a kozmikus otthontalanság élményéről s végzetéről azért is tud megrendítőn, szuggesztívan beszélni a Napló, mert szerzője évtizedek óta nélkülözi és sóvárogja — hasztalanul — az otthont. Oly ember szól itt, kit halálra gyötör a maga is hívta, növelte űri magány s hideg. Árulkodó epizód (61-70.): Márait egy hirtelen eszméletvesztés a salemói kórházba kényszeríti. Négy hetet tölt ez elképesztően sivár, már-már középkoriasan primitív ápoldában, hogy a legcsekélyebb riadalom, önféltés híján, hűvös, szinte természettudományos objektivitással figyelje magát s különféle rendű-rangú betegtársait. Saját felelősségére távozván a förtelmes ispotályból, feljegyzi: „De mindenestől ez a (...) nyomorúság (...) nem embertelen. Akis parasztokban, munkásokban, hivatalnokokban (...) van emberi szolidaritás (...) Mikor kilépek a teremből, meglepetéssel észlelem, hogy ez az ól, a testi felbomlásnak ez az alvilági istállója, adott valamit. Mintha, néhány héten át, tartoztam volna valahová. Az elmúlt években soha nem éreztem ezt; Magyarországon sem; Amerikában sem” (69—70. — tőlünk a kiemelés!). S ugyanitt veszi észre azt is: „Az aszkézis,

913