Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Lőrinczy Huba: "Már semminek nem örülök, csak a napsütésnek" - Márai Sándor: Napüló 1968-1975
LORINCZY HUBA „Már semminek nem örülök, csak a napsütésnek” MÁRAI SÁNDOR: NAPLÓ 1968-1975 Természetesen túloz a diárium szerzője. Tud ö örülni másnak is, nemcsak „a napsütésnek” (121.): a mindennapi fürdőzésnek „Az ismerős, a puha, az »ősz« mediterrán tengerben” (13.), egy-egy újraolvasott avagy frissen fölfedezett könyvnek (120-122., 221. stb.), a hosszú idő után ismét végiglátogatott New York-i bibliotékáknak („... ha nem sorvadtam el a másfél évtizedben, amikor ebben a cementsivatagban éltem, ezeknek a könyvtáraknak köszönhetem”: 260.), a harmincöt év elteltével viszontlátott Bécs ismerősségének („Bécs volt a másik otthon, Kassa mellett”: 153.), emberi arányainak, ódon szállodáinak, palotáinak, múzeumainak, teátrumainak, fájdalommal nélkülözött kávéházainak s ínyesmesterségének (145-164.) — sorolhatnék még. Mindez aligha változtat a tényen: e napló egésze korántsem a gyakorta fel-felcsapó létöröm dokumentuma, hanem sokkal inkább az állandósult komorságé, keserűségé, az időnként már-már végletes reménytelenségé és kiábrándultságé. Márai illúziók, szépítések nélkül, mind könyörtelenebb szigorúsággal szemléli a világot, a történelmet, a politikát, a művészetet és a művészeket, az emberiséget, az egyes embert s önnönmagát. Majd minden ítélete metsző, rigorozitása olykor nem ismer határokat. Thomas Mann (férfikorának egyik mestere, bálványa!) terebélyes életművéből csupán egy-két könyvnek kegyelmez (203.), a hajdan (vö.: Szindbád hazamegy. Bp., 1992. 53., illetve: Ami a Naplóból kimaradt 1945-1946. Bp., 1992. 233.) még szeretettel, becsüléssel emlegetett Tóth Árpádról ily kurtán, irgalmatlanul (és igaztalanul!) nyilatkozik: „Éjjel Tóth Árpád versei. Amit mondott, gyönyörűen mondta; de nem volt semmi mondanivalója” (133.). S bármerre nézzen is a naplóíró, mindenütt az értékek hiányát avagy pusztulását regisztrálja. Minden esendő és veszendő, minden szétesőben, elmúlóban. „Kár a Vallásért: magas hőfokú erő lüktetett benne. Kár a Művészetért. Vigasztalt és hevített. Kár a Szerelemért. Volt tisztító pátosz benne. (...) És kár, fájdalmasan kár a gyönyörű európai városokért. (...) Kár Európáért (...) A vég múlhatatlanul következik. (...) Kár” (89— 90.). A létezés, „... az emberi szerep” csupán „... onániás Godot-várás”, „... á Semmiben pulzáló örök reménytelenség” (91.), nem meglepő ilyképp, hogy ez a Napló - szemben az előzőkkel! - a hiábavalóság tudatát árasztó és abszolutizáló képpel zárul: „Az elalvás pillanatában úgy rémlik, űrhajóban fekszem, amelynek Föld a neve. És keringek az űrben, reménytelenül, mert a Semmi vesz körül. Nincs hová kilépni ebből az űrhajóból, hiszen a Semmibe lépek, ha elhagyom a Földet. És nincs hová megérkezni” (299.). Ámbár Márai soha nem volt a könnyed derű, a színes ábrándok, nagy bizakodások szószólója, honnan, mire ez a diárium egészét átható ridegség, vad pesszimizmus, senkit és semmit nem kímélő rigorozitás? A foljegyzések alapján többféle - egymással sűrűn összeszövődött — magyarázat is kínálkozik. Legelsőül említenék közülök a naplószerző életkorát. Oscar Wilde csillogó és meglepően mély paradoxona szerint „Az öregkor tragédiája nem az, hogy az ember öreg, hanem az, hogy az ember fiatal” (vö.: Dorian Gray arcképe — Mesék — Elbeszélések. Bp., 1987. 183-184. — Kosztolányi Dezső fordítása). Nos, e híres aforizma Máraira semmiképp sem érvényes: diáriumának ta911
