Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Lőrincz Zoltán: Az óegyház spiritualizmusa - Adatok az ókeresztyén művészethez
LŐRINCZ ZOLTÁN Az óegyház spiritualizmusa ADATOK AZ ÓKERESZTYÉN MŰVÉSZETHEZ A művészettörténeti szakirodalom korszakolása az ókeresztyén művészet datálását illetően igen széles skálán mozog. Egyes vélemények1 alapján kezdeteit az I. század végére vagy a II. sz. elejére tehetjük, azaz a katakomba festmények készítésének kezdetére. Más vélemények2 alapján a Milánói Edictum (313) kihirdetésétől, hiszen ettől kezdve számíthatjuk a képzőművészet minden területen történő megjelenését. A da- tálás másik pontját, azaz 550, illetve 6. század közepét illetően a kutatók egyetértenek. Dolgozatunkban viszont a határokat Jézus születésénél és a 6. század közepénél húzzuk meg. Már az első században megjelennek azok a viták, amelyek esztétikai kategóriák körül dúlnak. A Biblia ószövetségi részének egy görög hatást mutató rétege mellett a héber kultúra sajátságos szépségeszményét is megtaláljuk. Az Újszövetség keletkezésének százada, az I. század, amikor az Ószövetségből örökölt „természet szépsége” mellett a morális szépséget is előtérbe helyezik. Jó példa erre az Új Jeruzsálem mindent meghaladó szépségének a leírása a Jelenések Könyvében, amely újra és újra témát adott a művészetnek. Az üldöztetések kezdetén, amikor a keresztyének a hal szimbólumát lerajzolták, amely nemcsak az első hitvallás, hanem egyben a képiség, illetve a művészet megjelenésének a tanúja is. Az első konfliktusok is az Újszövetség korára, tehát az első századra tehetők. A zsidó monoteizmus a második parancsolat alapján: „Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok!” (II. Móz. 20; 4-5) álló transzcendens istenfogalma és spiritualizmusa magától értetődően szembenállt az antik vallás politeista vallásával és kultuszával. Az ószövetség harca a bálványokkal és a bálványimádással túlközeli volt az újszövetségi kor hívője számára a kiábrázolás tilalmát illetően. Szimptomatikus jelenségként említhetjük az efézusi ötvösök zavargását az Ap. Csel. 19; 23-40 története alapján. Pál apostol az athéni Areopágoszon (Ap. Csel. 17; 16-34) elmondott prédikációjában olyan istenről beszél, aki „nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára...” (24—25. v.). Ebből adódóan, „nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség”. (29. v.) Efézusi tanításával Pál apostol, „aki azt mondja, hogy amiket emberkéz alkot, azok nem istenek”. (Ap. Csel. 19; 26) érzékelteti azt a feszültséget, amely a késő antik Artemisz- kultusz és a hozzá kapcsolódó „ars mechanica”, illetve a születendő kereszténység művészetfelfogása között feszül. A hit követelményei és az általa kultikusnak tartott „pogány” művészet közötti rossz viszonyt jól jelzi az efézusi esemény. A feszültség a keresztyénség számára a művészetekre is vonatkozó kötelező második parancsolat és az őskerestyénség által talált késő antik művészet között van. S aztán ez a feszültség tolta az őskeresztyén művészetet a sematikus, elnagyolt ábrázoláshoz. Jól megfigyelhető az, hogy miként válik fontosabbá az eszmei mondanivaló, mint a kor formavilága. Ez a különös fejlődés két irányba muta.t: egyfelől gazdag jelképrendszer kialakulásához A Szombathelyi Képtárban 1993 tavaszán megrendezett „Vallás és képzőművészet” című sorozatban elhangzott előadás szerkesztett szövege. 901
