Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Balázs Attila: Én már nem utazom Argentínába (próza)
a bőröm a hideg vízzel, mint valami őrült flagelláns, majd megtörülköztem, s hazautaztam az első szutykos, poros busszal. Megszégyenültem Tényleg. Kreutzer Julianna akkorra már elment. Csak egy kis rúzs maradt a mosogatóba került pohár szélén. Megnyaltam. Aznap este nem jött álom a szememre. Megpróbáltam felidézni - az elkövetkező zenevizsga izgalmában - Kreutzer Klára szonátaszerű emlékképét, mert mindig kitűnően zongorázott az a lány, de nem ment. Állandóan az édesanyja bronzszínű lába ugrott be, meg a csipkés bugyi. Azok a dacos szőrszálak, amelyek előnyomakodtak a csipkén keresztül is. Kezem lejjebb csúszott a paplan alatt, s nem érdekelt, hány óra van. Ám hiába szenvedtem, nem tudtam elaludni. Megfogadtam magamban, hogy másnap mindenképp pontosítom a térképen, hol is van Argentína. S ha csak egy tanya is, okvetlenül megtalálom. Ha süt a nap, ha fúj a szél. De másnap elfelejtettem megnézni. Másnap más nap volt. Jó pár év múlt el azóta megint. Sokfelé jártam a világban, de Argentínában sosem. Nem úgy hozta a sors. Nem nyargaltam a pampákon, kukoricát sem ültettem argentin főidbe. Egy azonban egyre szilárdabban összeállni látszik néha tévelygő koponyámban. Az pedig - ha nem is pontos sorrendben - Kreutzer Julianna, Diego Maradona, argentin futballcsillag, s Veronika lába. Mert ugyanaz a bronz bőr, ugyanazon alakú erős vádli. Maradonán csipkés bugyi - miképp azt a világképszolgálat hozta. Futball-labda, kemény bőr. Kreutzer Julianna „pampás” szőrszálai — de Veronika tikkasztó, kuko- ricabajusz-fészke. Bolondnak is nevezhet bárki... Amikor nagyanyám meghalt, nem volt nagy felhajtás. Páran álltuk körül B.-ben az otthoni ravatalt. Szúette szekrények, két összetolt asztal. Elbújván, én sírtam legjobban. Kérdezték is, mi a bajom? Ha jól emlékszem, nem válaszoltam semmit. Csupán úgy éreztem, hogy mindörökre elveszítek valamit. El is veszítettünk. Amikor nagyapám meghalt, addigra már edződtünk. Nem tolongtunk a temetésen. Nagyapát elhantoltuk nagyanya mellé, elrendezgetvén a koszorúkat, majd a temető bejáratánál sült gesztenyét vettünk. Nem tolongtunk azon a temetésen sem. Nem nagyon sírtunk. Nagybátyáméknál pálinkáztunk. A tanyát akkor már rég eladtuk. Aprópénzért. Amely gesztenyét nem tudtuk simán feltörni, hát félredobtuk. Ugyanúgy a diót is. Nem dióztunk vele. Amikor nagyanyám meghalt, egy aranypók mászott ki a szájából. Valahogy úgy egyensúlyozott nagyanyám maradék fogai között, mint Krisztus azon a feszületen, amelyet édesanyám Kreutzer Juliannától kapott, amikor Julianna - rövid időre - hazalátogatott. Amikor nagyapám meghalt, nem volt ezüstpók sem. Kreutzer Julianna emléke sem, mert az általa adományozott feszületet időközben városi kö- lyökkutyánk annyira összerágta, hogy ki kellett dobni. Tehát eltűnt az enyészetben. Argentína? Valamiféle távoli ország. Talán oda mennek a halottak? 897
