Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Káli István: Tündérkör (próza)

a mindenség ellentéteinek nagy része belesűrűsödött, felismeri megalázó tehetetlenségét. Akkor dühödten felpattan, a lemondás szülte vad indulattal veri oda jegyzettömbjét, meg golyóstollát a lába mellett szabadon maradt négyzetarasznyi padlófelülethez, ocsmány káromkodással körítve prédára feltálalt kétségbeesését. A rájátszás is szándéktalan, a gáttalan indulat műve: az ágy alá menekülni próbáló golyóstoll műanyag testét, toporzékoló gyermekre jellemző daccal, szilánkokká tiporja. Aztán az elítélt utolsó kívánságának önkényesen megállapított jogával élve, kikapja a legközelebb lógó kézből a teli üveget, s addig kortyol belőle, amíg úgy nem érzi, ogy csenevésszé, veszendővé lett testének a megrázkódtatástól hirtelen kiszikkadt minden nyálkahártyája újranedvesedik tőle. Akkor leengedi az üveget, visszahuppan az ágyra, háta megroggyan, de fejét feltartja és diadalittasan hordozza körül a tekintetét.

Váratlanul rángani kezd alatta az ágy. A mellette ülő, néhány másodperccel előbb még csodálkozástól lemerevedett test, önmagát meghazudtoló mozgékonnyá elevenedik, a kéz a térdet csapkodja, a szájból gurgulázó hahota tör fel, a lezárt szemhéjak mögül meg két, szabálytalan erecskévé kenődött könnycsepp.

Simon belesápad, belemerevedik a változásba. Bambán, értetlenül bámul, tekintetével a fel-le ingázó kezek pályáját követi, aztán már azt sem tudja, hova kapkodja a fejét: köröskörül ugyanolyan ércesen, ugyanolyan értelmetlenül harsányan fröccsen szerteszét, fröccsen rá is bőven, a merevségükből váratlanul feloldódott testek jókedve. S amikor az újabb megalázottságtól megviselten már-már végképp elernyesztené akaratát az önsajnálat, amikor már felkészül, hogy az arcába csapódó áporodott dohány-, hal-, túró-, és hagymaszag keverékét árasztó leheletek forróságától ellenállás nélkül beleolvadjon a semmibe, mint varázsütésre, egy szempillantás alatt elillan gondolataiból a döbbenet s a megsemmisülés kísértő érzése, és a lemondás helyét valami megmagyarázhatatlan elszántság, meg jókedv tölti ki. Keze önkéntelenül egy újabb üveg után nyúl, a másik keze már a térdét csapkodja, ülepe olykor megemelkedik majd visszahuppan az ágyra, felsőteste jobbra-balra kileng, feje hátracsapódik, arca a gyenge világítás forrása felé fordul, ferdén elnyíló szájából a cinkosokra jellemző, kárörvendő, vinnyogáshoz hasonló röhej szakad fel. Attól kezdve egyetlen gondolata sem a sajátja már. Mintha kiléptek volna koponyája üregéből, hogy ott lebeghessenek a feje fölött, és semleges tanúkként végigfigyeljék a következő órát, amelyben az üvegek kézről kézre járva a testekbe ürítik bódító tartalmukat, miközben a levéltárcákból előkerült fényképek - mintha századokon át féltve őrzött családi ereklyék lennének - körbevándorlásukkal még meghittebbé teszik a bizsergető, halk zsongást. Amikor az el-elcsukló hangok gátlástalanul sorolni kezdik a teremtés és újjá- teremtés hibáira kiróható nehéz átkokat, a kétkedés sokszólamú kánonját, Simon, egy utolsó erőfeszítéssel, még megpróbál belekapaszkodni a saját gondolataiba. Ám, amint a soknemzedéknyi hiábavaló küzdelmet fájlaló panaszár duhaj rikoltozásba fullad, feladja az ellenállást, beleolvad a hangulatba. És megszökött gondolatai akkor is ott maradnak a dohányfüstből kicsapódó kátrány, meg az olcsó pálinka bűzével, a lehúzott csizmák és letekert kapcák átható szagával átitatott teremben, amikor az óra múltán a mértéktelenül bevedelt alkoholtól elpuhult-eltunyult, rogyadozó testét érdes vasmarkok kitámogatják a Trubadúr szálló kapuján.

84