Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Káli István: Tündérkör (próza)

Simon gyűlöli a reggelt, amely gyomrának émelygésére, fejének kóvály- gására ébreszti és tótágast állítja a szobát minden tárgyával együtt. Az ébredést követően nyilalló agyának egyetlen szüleménye az ámulat, hogy az előző nap délutánjának jó része emléktelenül múlt el az életéből. A hullámokban kínzó rosszullét-félidők között órákbá telik, míg elhagyott gondolatai visszaszállingóznak, neki meg komoly erőfeszítésbe, hogy egyenként a helyükre, méltó rendbe illessze őket. A helyükre került gondolatokkal együtt részleteikben is folderengnek tudatában, majd ki is tisztulnak a képek, s nyomukban a hozzájuk kapcsolódó tapasztalatok miértjeinek és hogyanjainak összefüggés-vonalai.

Megrémíti az ihlet rajtaütésszerű feltörése, komoly bonyodalmat okoz neki, mert nem talál kibúvót, bele kell kapaszkodnia, bár nem bánná, ha azonnal elillanna. Néhány perc hadakozás után aztán már az sem számít, hogy vesződnie kell a számokkal: az egyesek, hármasok, hatosok, tízesek sehogyan sem akarnak maguktól a helyükre állni, így aztán jó időbe telik, amíg az elvesztett földterületek meg a családonként csoportosított gyermekek elé kerülnek. Akkor sem a pontos helyükre, mert Simon hamar ráébred, hogy nem maradt vesztegetni való ideje, le kell mondania tehát a pontosságról, és önkényesen, ugyanakkor a lehető legésszerűbben kell találtatnia a számokat a földek, illetve e gyermekek mértkegységével.

Az íróasztal mellett néhány órára minden megszűnik létezni körülötte, csak a bácsikájától kölcsönkapott írógép billentyűin botladozó ujjait szidja olykor, amiért képtelenek nyomában maradni megtáltosodott értelmének. Nem hallgat fáradt, meggyötört teste panaszára, alighogy kiteszi a zárómondat utáni kérdőjelet, nekikezd az átolvasásnak, a javításnak, egy óra múltán összetűzi a tizenkét teleírt ívet, s rohan velük a szerkesztőségbe.

A várakozás izgalmában múlik el a következő két nap, s felajzottságában szűknek tűnik neki a bácsikáék négyszoba-összkonfortja meg a hozzá tartozó kert. A telefon berregése éppen az udvaron éri utol harmadnap délben, rohan, hogy el ne szalassza az alkalmat.- Simon? Gratulálok. Leadtuk. Jöjjön be holnap. - A legkeserűbb ételt, italt is megédesítené, a legbánatosabb szívet is felvidítaná a főszerkesztő hangja.

Még egy óra múltán sem tér magához. Nem érti a bácsikáját, sőt, gyűlöli is egy kicsit, amiért hangjából nem buzog fel a mindenek fölötti csodálat.- Fel vagy véve. Mindössze annyi kifogás merült fel ellened, hogy sürgősen meg kell tanulnod egyeztetni írásaid teijedelmét a lap nyújtotta lehetőségekkel.- Persze, persze - kapja magát bűnbánaton Simon, és úgy érzi, hogy ki kell beszélnie magából a hirtelen feltörő hálaérzetet. - Köszönöm, bácsikám, nagyon köszönöm! Ez életem első igazán nagy napja.

Akkor még nem tudja, hogy a következő, amelyen a Trubadúr szállóról írt riportja megjelenik, egybeesik a főszerkesztő ötvenedik születésnapjával. Mire beér, odabenn már mindenki lázban égve készülődik a bensőséges kis ünnepségre. A nagy sürgés-forgásba belepottyanva csak későre jut eszébe, hogy kezébe vegye a lapot, akkor pedig mindössze annyi ideje marad, hogy átfussa a saját írását, máris rohannia kell, ha nem akaija lekésni a köszöntőket.

85