Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Határ Győző: Életút 2.

meg mindvalahányan a külső IX. kerület valamelyik bérkaszárnyájában, amely láncos aknát kapott és már csak az a szőnyegbombázás utáni romvidék maradt belőle, amikor eltávoztak az amerikai liberátorok s az én gyermekem is ottpusztult - amikor Édes Jegyesem, Csillám alighanem harmadik hónapban lehetett vele - ott, az anyja hasában.

Nehéz kötelesség, ami most következik, de azt is el kell mondanom. Mert már alig tudom szétválasztani a kétféle Csillát - amilyennek először megláttam s ahogy a kinagyított fényképen a kezembe kaptam, hogy meg- tántorodtam szinte s le kell ülnöm. Tudom, strúmaműtét előtt állott s Józsi bácsi összeköttetéseinek hála, bizonnyal ,jó kezekbe” került volna a szanatóriumban s már bizonyára kibékült a gondolattal, hogy amíg él, az operációs varratok elkendőzésére vastag nyakékeket kell viselnie..., de nem gondoltam volna, hogy a bazedovkór ilyen előrehaladott volt nála. Tegyem a kezem a szívemre?! Kimérikus arc volt, ami arról a nagyításról visszanézett, szeme- dülledése inkább riasztó, mint igéző s nyakának alsó hurkája már-már sejtetni engedte a belőle kikövetkező golyvát — ha nincs bajmegelőző operáció. Szép- szeműsége aránytalansággá romlott és nagy laba haja szurokfekete keretében jaj mit is mondok - cigányboszorkára emlékeztetett. Lehetséges volna? Hogy hérai szépsége és megejtő arcának hosszú oválja csak kiéhezettségem látta- tása volt, ahogy a gulyáságyú zsíros-jó kosztján megpendültem és kitört belőlem a kandüh...?! Hát az is, magasan felfénylő homlokboltja - az is: nem inkább groteszk furcsaságnak, majdhogynem nyomorékságnak hatott a fényképen? Ernyedten eresztettem vissza a képet az asztalra és akkor mintha egy vödör jeges vízzel leöntötték volna bennem a szerelemtűz zsarátnokát: ilyen önző a szarx, ilyen kíméletlen a hústest - már többé nem találtam benne fejedelmi dajkámat, akihez hűtlennek lennem nem adatik s akihez odaláncolva, ebben a tobzódó, hűségesen monogám-és-monomániás örökimá- dásban töltögetem életem. Pedig mennyire számítottam arra a találkozásra Jegyesemmel! A világ, hogy egy nap volna. Nem igaz. Inkább ahogyan az a másik szentírás mondja, az Alkorán: az egész élet - a szúnyog szárnyé sáp ása. KL Vagyis ti többé nem is találkoztatok? S ez volt minden, a háromnapos mátkaság?

Nem. Ez. Minden. Mondhatnád semminek. Ami kis pénzem a dugeszban volt, az őrvezetőhöz vándorolt; negyednap hajnali riasztás, megjött a parancs. Se kecskéit, se reggeli előbukkanását bőujjú ingblúzában, Csillámat soha többé nem láttam. Fantaszta férfi, hóbortos nő... Sebes szerelemben szerzett szerelemsebem mámorát, túlfűtöttségemet nehezen titkoltam. Szerencsémre alig volt sorstársam, aki ne lett volna új és idegen ebben a szándékos nagy összedobáltságban s így nem találtam arcot, akinek láttán kikívánkozott volna belőlem ömlengő beszédem Kybele alászállásáról — Pásztorához; de még sokáig ide-oda forgó fehér szemgolyókról álmodtam. A két tehergépkocsi ponyváit ránk csapták, a büntetőszázad csakhamar elrobogott északkelet felé s noha ügyeltek rá, hogy az útból sokat ne láthassunk, a résen ki-kilesve egy irányjelző mintha a Latorcát emlegette volna, egy másik a nyilával meg Ungvár felé mutatott. „Vitéz Leveldi Kozma Miklós, Kárpátalja Kormány- biztosa sokáig éljen!” - ez vagy valami efféle lógott keresztben az utcák fölött, amikor én a felszabadult Kárpátaljára ellátogattam, hogy megnézzem ma883