Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Határ Győző: Életút 2.

nótázás tilos. Pihentünk, tüzet raktunk, nézdelődtünk, hogy merre járunk. Vagy kétnapi csalinkázás után egyszeribe az első megáll az élen - megtorpan a gépkocsisor. Szaladgálás, tünekedés-tanakodás, kajátozás. Indulás! - vezényel valaki s már ugrálnánk fel. — Nem magik — int le a lányosképű őr — mink maradunk. Az első tíz teherautó elporzott s már messzire járt, a mi két tehergépkocsink pedig látjuk hogy oldalt kanyarog s megállapodik valami festői pagonyban - mi libasorban utána s csakhamar be is értünk s letáboroztunk. Valami község vagy kis mezőváros-forma határában lehetett az a hosszú pajta, ahol beszállásoltak bennünket, de idevalósiak közöttünk nem lévén, minden terra incognita volt-és maradt - ahogy az előírásban áll: „a fegyencnek ne legyen fogalma se, hogy hol-merre van”.

Miért vagyunk itt? Meddig leszünk? Miért maradtunk le a gépkocsioszlopról? A találgatások arra lyukadtak ki, hogy bizonyára nincs még kész a körlet, a barakk fedetlen, a sátrakat most állogatják. A pajta mellől még az alvég házait is ki lehetett venni s valami kontytetős, hosszú, nagyocska épületet is, tán iskolaféle lehetett, mellette sufnik, fészerek, kukoricagórék... de hol a kukoricás? Felbátorodtam, el-elcsellengtem a szállástól; többen derékig meztelenre vetkőztek a tűző nyári napon és pecsenyére sültek, de én a kánikulában is ragaszkodtam a szumákhoz - jó okon, mert az utolsó percekben sikerült bevarrnom zsebem alá a bélésbe dugpénzemet, mely úgyanúgy lehetett hatalom, mint veszedelem forrása. Kinéztem magamnak kiskatonámat, a kis Szütsöt, az álla is alig pelyhedzett és mindig-mosolygós képe elárulta, hogy örömest fratemizál. Nem volt velünk tisztes a kutya se, tudtuk, hogy csak ideig-óráig tart a semmittevő vesztegelés, márpedig akinek maholnap az lesz a dolga, hogy kizavarva az aknemezőre aknákat piszkáljon, annak egy nap a világ.- Nem bánom én, csak lőtávolon kívülre ne menjen, mérnök úr, mert akkor a hátába erisztem a golyót - szólt oda a kis Szüts fülig szaladó vigyorral és elnézett. Több se kellett nekem s már lődörögtem is elfele, arrafelé, amerre vitt a kíváncsiság: szemrevaló fiatal fehérszemélyt láttam úgy jó kőhajítás- nyira, a távolban; a tarka-szép szoknyáját a combjára körülterítve egy zsom- békon ült és a kecskéit legeltette, két nőstényt meg egy bakot. Tíz méterre megközelítettem és hosszan néztem. 0 is. Nagyon megnézett.- Maga nem katona - mondta kurtán.

Felelet helyett a kosra mutattam:- Nem sok haszna lehet belőle.- Abból nem; csak a többit zavarja.- Azért bak.- A többi legalább a tejemet adja. Oldalfegyvere?- Otthonfelejtettem. Egy kis nézeteltérésem támadt a törvénnyel.- És mi civilben, amikor nem fegyencnek nézem?- Mérnök is volnék meg... - Meg mi még?- Hogy hívják magát, Özönszem?- Hát... Úgy nem. Mindenki a szememért csúfol. Csillának.- Nem csúfol az, akit megigéznek. Az miféle?- Mi miféle?- Hogy Csilla.

879