Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Határ Győző: Életút 2.

hogy első „házasságomat” elsodorta a háború, életem párja gyerekemmel a hasában ottpusztul Pesten a bombák alatt; Te ezt a történetet elmulasztottad számon kérni s most én számon kérem rajtad e mulasztásodat.

Haj, atyámfia! S nem is mint az egyszeri ember - inkább mint az egyszeri költő, úgy vagyunk vele. Magad is jól tudod, az álomkezdeményű versnél a felébredés hívatlan hozzátétel - a vers halála. Külön fortélya van, hogy az álomüzenetet - a maga teljes hamvas tisztaságában - átmentsük a felocsúdás nagy zökkenőjén, majdhogynem „traumáján” s úgy, hogy a találatok, a szótorzítások: az álomigézet sértetlenül-csorbítatlanul evickélhessen az ébrenlét partjára, hol is, a költő révén, az ébrenjáró világ polgárjogára is szert tehet.

Hasonló dilemmával találja magát szemben az önéletíró, ha fél évszázados emlékeinek homályrengetegében kutat. Azon iparkodik s erre kínosan ügyel, hogy a kései bepótlások, a cselekménylogikai kitöltések „idegen anyaga” (az ébrenlét addendája) az emlékezést meg ne hamisítsa. Igen ám, de mitévő legyen, hogyha az emlékfoszlányok a „valami rémlik”, az „alig emlékszem”, a „csak homályosan emlékszem” kategóriáiban merülnek elő? Márpedig ilyenkor, a lyukas emlékezet foszlányszövedéke láttán, történetesen a regényíróban nagy a csábítás, hogy e lyukakat ki- és betöltse - hogy „regényesítsen”...?

Nos, hiszed-nem-hiszed. Bennem e csábításnál is nagyobb a magammal szembeni becsületesség - a probitás vágya; csakhogy, hékám, a legnagyobb próbatétel épp akkor következik. Mert mitévő legyen az emlékező, ha a benne elúszó képek, felmerülő foszlányok lobogása maga is oly álomszerű, hogy a kiegészítés-lekerekítés ösztönös rutinja majdszinte megállíthatatlan? Mert az volt, meghihesd, ami velünk akkor következett. Mint a kábszeresben az amphetaminos látomás, akkora intenzitással s oly elhessenthetetlenül, álomidők kezdődtek, álomalakokkal, akik álommotívumokkal játszadoznak és azon iparkodnak, hogy kiéljék a szertelen vágyőrület minden álomadta lehetőségét — nemegyszer (akár az álomban:) anélkül, hogy felméijék veszedelmeit. Ládd, magam is a hitetlenkedésen kezdem: így történt-e? Megtörténhetett-e? Nem az én hozzátétem, kényelmi kitalálásom?

KL Rajtaértél mulasztásomon, de csak Te teheted jóvá - azzal, hogy elmondod.

Ha tudnám! Mert ez csak aztán a „hol-is-kezdjem”. A régi keretet nem láttuk többé és új kiskatonák vették át őrzésünket, akik, ha nem is voltak örömkatonák, zöldek voltak és barátságosak, mintha nem okosították fel volna őket kellőképp, hogy miféle felforgató fajzat-és veszedelmes elem vagyunk. A gépkocsioszlop elindult velünk - a napállás és a csillagok szerint keletnek -, valamennyien új kincstári szumákban feszítettünk, csak az enyém volt más mint a többi: véletlenül abból a frisstrágya-színű posztóból szabták, amiből a bakáknak a komiszt, véletlenül maradékból szabott-s mutatóba ottfelejtett komisz az osztásnál nekem jutott s ezen aztán sokat mulattak: valaki bakának nézhetett vagy összetéveszthetett az őrséggel. Gulyáságyú is volt velünk, tetézett csajkával kaptuk a babgulyást, a marhapörköltet; volt, akinek a marharépás koplalókúra után az átváltás a katonakosztra megártott és ment a hasa, de a legtöbben ugyancsak nekipendültek s ezek közé tartoztam én is: felélénkültem, erőre kaptam. Ha ez a büntetőszázad, akkor ezerszer jobb, mint az SS-szel fűszerezett Vkf.-börtön — gondoltam; s ha társaim dalra fakadtak, a kiskatonák még somolyogtak is, nem járta ki az eszük, hogy a

878