Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)
nak? Ezt honnan veszed? Egyedül a te képzeletvilágodból. Máshonnan nehezen meríthetnék. Joe ilyen, nehéz meggyőzni és ki nem állhatja a szenvelgést. Tudod, Csenge is olyan mit te, ő se szenveleg. Soha nem volt még ilyen goromba gödölyém. Mármint senkivel nem volt olyan találkozásom, aki a kacérkodás idején sem riadt vissza a gyalázkodó szavaktól. Az öreg ördögbe is, mi következik majd azután? Éppen az ellenkezője. Hát nem érted, Csengében azért kell megbízni, mert ő mindjárt az elején megmutatja milyen lehetne, ha nem szeretne egyre forróbban, egyre alázatosabban, egyre nagyobb tisztelettel... Azért mondja neked, hogy gyáva szar vagy, meg hogy csak a zabálásra gondolsz és miattad vedel az egész családja bort, hogy a kedvedre tegyenek? Méghozzá a te költségedre, hát ez ugyancsak nagy szívesség! Joe úgy beszél Csengéről, hogy nem vesz tudomást arról, hogy semmi köze az azelőtti társadalmi viszonyuláshoz, Csenge zerge lett. Hát nem érted, nem méricskélheted ezekkel az ókori minősítésekkel. Na, ná, hogy értem. Pedig az igazat megvallva, inkább csak rámhagyja, engem sem akar kecskebaknak tekinteni. Tőlem te nőstényoroszlán lehetsz, Csenge meg hímzsiráf, a különbség köztetek akkor se lenne nagyobb, mint eredeti formátokban. Erre persze felfortyanok. Bár azzal is nyugtathatnám magam, Jóénak nem adatott meg az ezüstpillantás, amely a szerelem kegyelmi állapota. Csak hát vele erről sem lehet beszélni, félreérti. Szerencsére nem bandzsítok, vágja rá, és nem tutajos a szemem, mint Csengének. Arra sajnos mindig elkésve döbbenek, hogy Joe újabban nem kecskeformában közeledik, hanem pimaszkodó férfimi- voltában, holott én kecskeként szólítottam magamhoz. Riadtan tapogatom a szőrzetemet, s csak azután kergetem el Joet, amikor saját kecskeségem vitathatatlanná válik. Az egyedüllét azonban egyre elviselhetetlenebb, utóbbi időben már a kéregetésre is rászoktam. Édes Csenge, gyere vissza. Ölelj meg még egyszer. Rettenetesen nehéz nélküled. Ila elég sokáig panaszkodom, már magamtól is irtózóan, Csenge rendszerint megszán, felém somfordái. Többnyire felháborodottan kezdi. Már megint itt ólálkodott az a rohadt Joe. Rólam pletykált, ugye? Úgy kell neked, te mindenkivel szóba állsz, s annak van igaza, aki utoljára beszélt veled. Tudod, hogy nem így van. Nem tudom. Ki a legfontosabb? Te vay a legfontosabb. Nem igaz, s ha még egyszer a közeledben találom ezt az alakot, magadra vess! Én résen álltam, de bármennyire vigyáztam, s az egész hegyet tanúként magam mellé szólíthattam volna, hogy Joe nem került a közelembe többé, Csenge egyik percről a másikra teljesen megváltozott. Elfelejtette az emberi beszédet, s ettől kezdve csak a zergék nyelvén szólalt meg. Megszakadt közöttünk a szó. A kedves és a haragos is. Eleinte azzal biztattam magam, a némák is szerethetik egy mást, csak ez igen átlátszó önámításnak bizonyult. Se Csenge, se én nem némultunk meg, csupán a nyelvünk lett áthidalhatatlanul különböző. Ő a zergékkel beszélt ezentúl, én önmagámmal. Amikor idáig értem a felismerésben és a megértésben, azt is sejtettem, hogy valami egészen új közeledik. Eltöltött az ájtatosság, letérdepeltem. Fejem fölött megjelent a vörös cápa, de nem harapott a sziklába, szomorúan figyelt. Hirtelen megszólaltak a szirénák és mentőautók lepték el a hegyoldalt. Nem értettem, hogy jutottak fel a meredek, szűk ösvényeken. Fehér ruhás 840
