Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)

rájöttem, ilyen magasan nem nőhet szőlő, errefelé rajtunk kívül csupán a kő- száli kecske barangol, s a dühös ég felől a sas vagy a keselyű lebegteti szárnyait. Mégis most kellene visszavarázsolni a múltat, a hullámzó domboldalt, amely egyszerre bölcső és koporsó.

Ha Csenge felébred, a bokrok mögül előugrik az erdő, s talán az azontúli látványa is kitárul. Mi van azontúl? A Szent István Dóm vaggy a Pasarét úti villa, a Süketnémákról elnevezett utca és környéke? Egyik sem. Azok nagyon messze vannak. Különböző irányban, térben, időben egyaránt. Ha Csenge felébred, megmagyarázza neki, bármennyire szereti, ennek a találkozásnak mindössze a mese birodalmában van helye, ötven év korkülönbséget csak a mese szála bogozhat össze. A mesékben más a lépték. Hol volt, hol nem volt... Itt is, ott is. Ott, ahol a kismalac túr, meg azon túl, túl az Operencián, gondolni azonban mindent lehet. A gondolatok többdimenziójúak. Összekötnek távolságot, évtizedet. Egymásra vetülnek, egyszerre szólnak. Egyik felületükön Csenge fekszik meztelenül a tisztáson, másik felületükön, a lehetetlenség ágál.

Összerezzent. Miféle lehetetlenség? Hiszen megtörtént és jóformán már el is múlt. Hogy elmúlt, az a lehetetlen, hiszen még állattá is változtak, hogy örökké tartson a szerelem, s éppen ez az átalakulás ábrándította ki Csengét belőle. Belőlem, belőlem, ismételte, ezt a harmadik személyt valahogy el kell felejteni, előbb-utóbb még bajt okoz. Kibújik bőrömből és külön lépeget, sziklákra mászik, örvényekbe zuhan, pedig itt nincs is örvény, legfeljebb szakadék és síkos kavicsokkal kirakott ösvények. Az ösvényeken Csenge lépeget, farát rázza, a vezérbak figyeli. Nem fog tudni ellentállni neki. Ki kinek? Kettőjük történetének semmiesetre sem lett volna szabad elkezdődnie. Mikor is kezdődött el? Utólagosan kielemezhetetlen. Úgy rémlett, olvasta valahol, a szerelemnek nincs múltja. Egyszerre keletkezik, múltját a hogyan is kezdődőt utólagosan teremti meg. Aminek nincs múltja, talán nincs is. Kielégülve, émelyegve nézte a lerágott füvet maga körül. Jóllakott önmagával és Csengével is. Ha most visszajönne, hiába riszálná a farát, egészen biztosan le tudna mondani róla. Igen. így kell. Jól kell lakni a szerelemmel, ez az egésznek a titka. Misztériuma mindössze a kielégületlenség. Kiegyenesedett, s elhatározta, elindul a hegyről. Alig tett azonban pár bizonytalan lépést, Csenge állt elébe. Mi az, kirándulni indulsz? Igen, elindultam lefelé, megkeresem a szőlőst, tudod, azt, amely gyerekkoromban a háztól lefelé vezetett, öregkoromra megfordult és a domboldalra kapaszkodott. Ha nem tudnám, hogy a kecskék nem isznak pálinkát, azt hinném, berúgtál, mint olyan gyakorta, sudár férfi korodban. A sudár szó lefitymálóan csendült, de a hangsúlytól függetlenül pajkosan elmosolyodott, nem kacéran, inkább játékosan. Te teremtettél, te találtál ki, mondta hízelkedőn, és nyakával nyakamhoz simult. Mi mindketten egymást találtuk ki, nincs az én általam teremtett te, és megfordítva sincs, két ember együtt mindig valami harmadik. Haljunk meg együtt, bújt hozzám. Ugorjunk le innen a sziklákról, nem fog fájni, s ha fáj is, nem tart sokáig. Utána nem kell félni semmitől, hogy bármi, bárki elszakítson egymástól. Hangjától megmelegedett a levegő, egy pillanatra úgy éreztem, mint akkor, amikor elhatároztam, Csengével fogom a legutolsó Utolsó pár előre fuss!-t játszani, s hogy minden gödölyém és félgödölyém minket csodálva körénk gyülekezik. Azt is sejtettem, hogy útra készülünk, messzi, egzotikus vidékre, minden úgy történik, ahogy a hozzáírt, s el nem küldött levelemben megírtam.

838