Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)

volt a legeslegelső gödölye? Az álom racionalizmusa (van ilyen) itt szertefoszlott. Ahelyett, hogy kereső szemem előtt megjelent volna az a bizonyos, arckifejezéséhez hozzá nem illő szavakat dobálva, Csenge csörtetett felém a bokrokból, fák tetejéről, az égből, patakon át rohanva, lány- és zergealakban egyszerre, kedvesen és undorítóan. Ha bájosan nézett, csúfolódó szavakat ropogtatott a szájában, ha meg dühösen bámult rám, cirógattak a mondatai. Drágám, bevallottam a vezérbaknak, egyedül téged szeretlek. Amikor megkérdeztem, mit válaszolt a bak, cirmosszemekkel figyelt, te gyáva szar, ismételte azonnal.

Ilyen álmok után jó volt felébredni. Csengét kerestem, de csak hűlt helyét találtam. Az ég komor, fekete szemmel figyelt. Vártam, a vörös cápa is kibújik a felhők mögül, beleharap a sziklába. Csak a szél fütyült, vagy a távolabb legelésző állatok megelégedett böfögése hangzott. Egyedül maradtál, árva vagy, ezt mintha Csenge kiabálta volna csúfolkodva, a sziklák testén keresztül. Én mindig a másik kéjét vágytam kíváncsin, dohogtam a hallucinált hangok irányában. Holott mindössze az ügyetlenül megmozdított kövek csattogtak a patám alatt. Máskor akarattal is beléjük rúgtam, hogy ne váljon túl egyetemessé a csend.

Zavart, hogy naptalanul telik az idő, vagy legalábbis nem volt a napoknak neve, nem választotta szét sem vasárnap, sem ünnep. Az egyik mégis más volt, mint a többi, végre feltűnt Csenge a legcsipkésebb bérc felől. Farát ri- szálva körülszaladgálta a csenevész fákat, amik mögött megpihentem, aztán nagy sugárban levizelte a közeli ágakat és ide-oda billegette fejét. Kétségtelenül kacérkodni igyekezett. Ez nem tartozik a szerelemhez, hebegtem, mi egyszer már nagyon szerettük egymást. A kacérkodás inkább ahhoz az időhöz tartozik, amikor még nem hódítottál meg. Én téged? kérdezte csúfondáros hangsúllyal. Tudtommal a bak hódítja meg a gödölyét. Nálunk fordítva történt. Az baj. Most te hódítsál meg engem. Feléugrottam, elszökkent előlem. Mégsem. Átestem azon részével a vezérzergének tartozom. Orrát szügyemhez nyomta. De téged kielégítelek, mert arra születtem, hogy megfejjem az összes bakokat. Összerázkódva elhúzódtam tőle. Nem erőszak a disznótor, nevetett rám, nekem egy. Én jól megvagyok nélküle. Kétségbeesetten hozzásimultam, pedig tudtam, most kellene lemondani a csak nekem juttatott gyönyörről, akkor talán nem vszíteném el. Többes szám harmadik személyben próbáltam magamhoz szólni, hogy valahogy elvonatkozzam tőle. Ön vigyázzon magára, morogtam. Ön... De végtagjaim már első személyben rángatóztak. Na látod, súgta megelégedetten, nem tudsz az akaratom alól kibújni. És nekem semmi sem jut? pajzánkodott később, csak a te csúf kecskeszagod. Szórakoztassál! Megint feléje ugrottam, de ismét elhúzódott. Nem így. Mesélj valamit. Miről meséljek? Mesélj például Ali babáról és a negyven rablóról. Ezt a mesét elfelejtettem. Az lehetetlen, csóválta a fejét. Egyszer éppen te magyaráztad, felejteni erkölcstelen. Én? Én ilyesmit sohasem állítottam. Valami taknyos filozófustól olvashattad. Az öregember tudja, felejteni kell, különben nem tudná elviselni az életet. Nicsak, nicsak, el akarsz felejteni? Ha képes vagy rá, senki se tart vissza. Sebesen hátrafordult, elnyargalt tőlem.

Még árvábban hagyott ott, mint azelőtt. Lefelé pislogtam a hegyről. Régi emlékekkel szerettem volna benépesíteni a hegyoldalt, a szőlővenyigéket kerestem, amelyek parányi házhoz vezettek. A parányi házban Csenge aludt. De

837