Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Monoszlóy Dezső: A gödölye dicsérete (regényrészlet)
próbálkoztam. Csenge dühösen leintett. Tadod mi vagy te? elevenítgettem vidám, csúfszavas, pajkos játékunk fordulatát. Bele is kezdtem. Te vagy egy sárkánypopó... De Csenge letorkolt. Gyáva szar vagy te, s ha a vezérbak jön, nem tudsz megvédeni. Azonban bármennyire is szeszélyesen viselte magát, a nap nagy részét velem töltötte. Csak ha már nagyon hívták, állt be a fiatalok közé játszani, s ilyenkor se maradt sokáig. Én meg váltig biztattam magam, hgy úgyis minden elmúlik egyszer, ha el lehet felejteni a boldogságot, miért maradna rendületlenül hű a boldogtalanság? Még fütyörésztem is, a hős torreádor dallamát, csak a bikát helyettesítettem be a vezérbakkal gondolatan. Ha Csenge jelenlétében fütyörésztem, dühösen rámszólt: Megbolondultál? Egy kecske nem fütyül. Ha meghallják a többiek, elkergetnek a hegytetőről. Én azonban tovább fújtam a dallamot, egyfajta megoldásnak ígérkezett, arra ugyanis előbb-utóbb rájöttem, önszántamból nem indulok a halálom felé. Ha elkergetnek, mondtam, úgyis jó. Legalább nem fogsz tovább gyötörni. Még hogy én gyötörlek, üvöltött Csenge, ha nem tetszik a társaságom, maradj magadnak. Nekem cseppet sem fogsz hiányozni. Még lehetnél hozzám kis türelemmel, már nem fogok sokáig a terhedre lenni. Csak nyavalyogj, sopánkodjál, imádom, ha lógatod az orrod. Egyedem, begyedem, tengertánc, már itt sem vagyok. Egy szomorú kecskénél nincsen undorítóbb. Néha azért, ha kellőképpen kitombolta magát, elmosolyodott, és cirmos szőrével hozzámdörgölődött. Már nem szeretsz, rámuntál, duruzsolta ilyenkor. Tudod, hogy sohasem unlak meg, tiltakoztam, és az eget kémleltem, amelynek egyik sarka dühös fekete szemmé változott, mintha azzal akarna belém lesni, meddig bírom elviselni Csenge hangulatváltozásait. Mindig, magyaráztam az égenk, de Csenge megint üvölteni kezdett. Ha magaddal beszélgetsz, tüstént itthagylak. Megértetted? Akkor még nem sejtettem, hogy rosszabb idők is következnek. Egyik nap aztán, alighogy felébredtem, Csenge rámmordult. Pár napra magadra hagylak, próbálj megváltozni, legjobb lenne, ha emberi alakban láthatnálak viszont. Úgyis tudod, hogy ez lehetetlen... Csenge dühösen megrázta a fejét és faképnél hagyott. Most már tényleg csak az éggel és az összerágott törpefenyőkkel beszélgethettem. A nyáj nem törődött velem, Csengéről nem tudtam, merre barangol. Néha úgy rémlett, egy fiatal zergebakkal ügetnek, vidáman egymás mellett. De lehet, ez csak az árvaság káprázata volt. Egyre jobban körülfogtak az élet irgalmatlanságai, a közvetlenül fenyegetők, s azok is, amelyek a múltból öltögették rám a nyelvüket. Előlük egyedüli menekülési lehetőség az álom volt. Bár ez sem nyújtott teljes biztonságot. Mintha már a sokszor megálmodott kérődzött volna vissza. Különösen az egyik álom szinte szóról-szóra ismétlődött, éppen az, amely többjelentésűen a gödölyék dicséretére biztatott. Alig hunytam le a szemem, a bokrok versenyfutása vetült a tudatomba, ahogy zöld dresszbe öltözőt futóként kiegyenesedni készülnek és felém rohannak. Tekintetükkel sugallták, ha erre sor kerülne, gyökerüket kirántanák és ezek futás közben fenyegető fegyverré válnának. Homályosan az is felderengett bennem, olvastam ilyen bokrokról, fákról, arról, hogy megindul az erdő. A megfelelő helyre illeszkedő mondat is tudatosult, betűkké szálazott szavakkal csak azért nem tapogattam végig, mert olyan lett volna, mint a halál felfedezése, jobb, ha teljesen a gödölyékhez menekülök. Csak hol kezdjek hozzá? Ki 836
