Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Tóth Zsolt: Kezdet és kifejlet (Karácsony Benő novellaciklusai)

E változóan eredeti humort olykor rendkívül modern nyelvi-stilisztikai eljárások kíséretében látjuk kibontakozni, s ez az izgalmas kifejezésmód bizonyos tekintetben még Karácsony életművében is kuriózumnak számít. Mert bár az ő prózáját mindig is jellemzi a színes, nem egyszer meghökkentő hatású nyelvhasználat, az általa alkalmazott érdekes stiláris sajátságok általában más természetűek a regényeiben, mint itt, a Mihalka-ciklus novelláiban. Másutt ugyanis jellegzetesen szürreális hasonlatai döbbentenek meg, itt viszont hosszúra nyúló, fékevesztetten indázó és gyorsan lüktető mondatai hívják fel magukra a figyelmet. A novellák egyik kritikusa így utalt erre a jelenségre: „Karácsony stílusán a modem lélek nyugtalansága érzik: a gondolatok és érzelmek nem várnak a szabatos kifejezésig, egymásra tolulnak és a mondatok a belső lüktetés ritmusa szerint tagolódnak”.8

Ez a mondatszerkesztési technika ebben az esetben nyilvánvalóan elválaszthatatlan a művek bizonyos tartalmi ismérveitől, attól, hogy e történetekben már a vendégek és a vendéglátók közti kommunikáció sem problémamentes. Mihalkáék ugyanis eredendően más típusú kommunikátorok, mint az egymással diszkrét pillantásokat váltó, s egymást szótlanul is megértő fiatal házasok: monologizáló, önmagukról és önmaguknak beszélő, terjengős és összefüggéstelenül cikázó előadásmódot használó emberek, akiknek leginkább az a fontos, hogy mindig náluk legyen a szó, s akiknek a beszélgetőtárs jelenléte csak ürügyül szolgál ahhoz, hogy végtelen beszédáradatot zúdíthassanak környezetükre. Buta fecsegésüket a fiatalok ezért nem tudják, de nem is akarják követni, s alkalmi beszélgetéseik emiatt aligha nevezhetők eszmecseréknek: „már egy félórája beszél, állít és tagad, összegez és boncol, percenkint tizenöt kilométeres sebességgel száguld, én utána iramodok, szaladok a mondatai után, de nem tudom utolérni őket, keresztül-kasul futkároznak előttem, köhintek nekik, értsük hát meg egymást, uraim, de nem használ semmit. A fülem zúg, nem értek már semmit, csak petyhüdten bólogatok.” (Elszívják a szivaromat)

Elsősorban a megértési nehézségek indokolják hát a szövegekben szereplő vég nélküli mondatok esetenkénti létrejöttét, lévén, hogy Mihalkáék egybeolvadó, tagolatlanul folydogáló szónoklatait csak olyan mondatok közvetíthetik igazán, amelyek vezérlő elve szintén a lázas, szüneteket alig tartó, minduntalan meglóduló előrenyomulás: „Mihalkáné most az ő ötszázhuszonhét üveg befőttjéről cseveg, nem is említve, hogy káposztát két hordóval tett félre, a sógornőjének is küldött decemberben egy hordóval Szamosújvárra, azonkívül ugorkái is vannak, csodás jó ugorkák, az ura rettenetesen szereti, a múlt héten ott volt náluk dr. Kovács ügyvéd a feleségével, s el voltak ragadtatva, pedig olyan egyszerű az egész, nem érti, hogy más háziasszonyok nem tudják elkészíteni, mert tisztán csak arról van szó, hogy veszi az ember a kaprot, a sót és az ecetet, egyszerűen leforrázza, aztán be lesz téve a spájzba, persze a fő, hogy a spájz jó szellős legyen, olyan, mint nála, hogy a passzátszelek Dél-Afrikából bejöhessenek időnként.” (Dinnyebefőtt)

Az efféle monoton konverzálás természetesen képtelen lekötni a figyelmet, s így a társaság szótlanul hagyott tagjai ezalatt egyrészt saját gondolataikkal, másrészt mások gondolatainak kitalálásával foglalják el magukat — vagyis e novellákban az egyik legjellemzőbb állapot az, amikor a vendégekkel való együttlét során különválik egymástól a rutinszerűen továbbgörgetett társalgás, amelyet az egyenes és a függő beszéd különböző alakváltozatai fejeznek ki, és a beszélgetőkben ezalatt lepergő gondolatmenet, melyet a belső monológ eszközrendszere ad vissza.

A Mihalka-ciklus egyes részeiben tehát különös találkozás megy végbe: a humoros témák némelykor meglepően újszerű írói megoldások segítségével bomlanak ki. E technikai jellegű lelemények mindazonáltal szerényen, feltűnés nélkül mutatkoznak meg, hiszen Karácsony azért gondosan ügyel arra, hogy legfőbb célját, az olvasók szórakoztatását feltétlenül megvalósíthassa.

Másik kolozsvári novellasorozatában, a Napló-ciklusban is ugyanerre törekszik, ám ennek írásakor, a harmincas évek derekán, már lemond a nevettetés szándékáról,

817