Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Tóth Zsolt: Kezdet és kifejlet (Karácsony Benő novellaciklusai)

TÓTH ZSOLT

Kezdet és kifejlet*

(KARÁCSONY BENŐ NOVELLACIKLUSAI)

Kevés olyan alkotói pálya létezik, amelyről azt lehetne elmondani, kétszer vette kezdetét. Karácsony Benő íróvá válását ennek ellenére ezzel a kivételes jelenséggel jellemezhetjük, s ez a kétszeri pályakezdés éppen novellaírói munkásságában követhető nyomon.

Első szépírói szárnybontogatásaira még Gyulafehérvárott került sor, akkortájt, amikor huszadik életéve körül járt. E fiatalkori „zsengéinek” az a Gyulafehérvári Hírlap adott helyet, amely egyébként belső munkatársként is foglalkoztatta őt - ám ezek az 1908-ban és 1909-ben megjelent novellák inkább csak íróvá avatták szerzőjüket, számottevő hírnevet azonban nem szereztek neki.

Ez az első kibontakozási kísérlet később szinte teljesen feledésbe merült, nem kis részben azért, mert maga Karácsony sem igyekezett feleleveníteni korai bemutatkozásainak emlékét, s ennek megfelelően a Gyulafehérvári Hírlapban publikált írásai közül már egyet sem vett be 1925-ben kiadott elbeszéléskötetébe. S az elkövetkezendőkben is: ha nem kérdezték arról, mely írások jelentik az első állomásokat a pályáján, akkor nem törekedett aira, hogy felhívja a figyelmet a naturalizmus jegyében fogant korai próbálkozásaira. Ám azt mégsem lehet állítani, hogy fehérvári alkotókorszakát illetően teljesen hallgatásba burkolózott volna. Egy 1938-ban adott interjújában ugyanis, amikor az írói indulása iránt érdeklődő kérdésekkel találta magát szemben, készséggel megvallotta, hogy legelső írói jelentkezései még szülővárosához kötődtek: „Első írásaim a Gyulafehérvári Hírlapban jelentek meg. Zord novellákat írtam ott, Bródy- hatás alatt. Mi foglalkoztatott akkor? Irodalom. Csak irodalom. A sport még gyermekcipőben járt, az emberek dominóztak és legfeljebb biliárdoztak. Akadt ugyan néhány félkótya, aki a könyveket szerette. Ezekhez tartoztam én is”.1

Egy másik önvallomásában lírai iróniával emlékszik vissza ugyanezekre a félszeg írói botladozásokra: „Első művemet a gyulafehérvári gimnázium önképzőkörében olvastam fel. Alig fogtam hozzá, a fiúk röhögni kezdtek... Nem csúfolódásból, hanem műélvezetből röhögtek. Ez arra indított, hogy néhány novellát helyezzek el szülővárosom »Társadalmi, irodalmi, politikai és közgazdasági hetilap«-jába, a Gyulafehérvári Hírlapba, amelynek kívülem még csak egy munkatársa volt: a végrehajtó. A főtéri pék mindig az ajtóban állott, amikor a nedves példányokat a nyomdából elhoztam. Unatkozva nézett rám. Holnap majd te is olvasni fogod — gondoltam büszkén -. S másképp fogsz rám nézni. Hogy olvasta-e, nem tudom. Vannak ilyen sivár pékek, akiken nem látszik meg az olvasás. Minden jel amellett szól, hogy olvasta. Húsz év múlva találkoztam vele s azt kérdezte, hogy még írogatok-e, mint régecskén?”2

Ezek a megjegyzések azonban, úgy látszik, nem gyakoroltak elégséges hatást az irodalmi életre, s így a korabeli pályatársak zöme az 1920-as évek elejét tartotta számon Karácsony írói megnyilvánulásainak kezdeteként, vagyis azt az időszakot, ami a kolozsvári Napkelet szerkesztőségébe 1920-ban bevitt novella, a Dinnyehefótt leközlé- sével indult, majd 1923-ban a Válás után című darab marosvásárhelyi premierjével folytatódott, s végül az 1925-ben megjelent, Tavaszi ballada című elbeszéléskötet ki♦Részletek a Széttaposott ösvény című, a Balassi Kiadó gondozásában megjelenő monográfiából.

813