Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Mészáros Eszter: A Szent István himnusz és egy pravoszláv sztyihira

A zsoltárénekekben az ismétlődő dallam és a sorpáronként változó gondolatpárhuzam igazi folyamatot alakít ki. A bibliarecitálás félig éneklő modorban, a versek utolsó, énekre hívó szavainak ismétlése a helyi népzene motívumaival ötvöződve mindenütt sajátos jellegű miseének-dallamkincset eredményezett.

Az antik és keleti hagyatékot közvetítő bizánci liturgikus zenét a magyar törzsek sok tagja hallhatta a IX-XI. században. Gyula, az erdélyi részek fejedelme - 950 táján — Bizáncból hozta magával Hierostheus barátot, akit a bizánci pátriárka Turkia-Ma- gyarország püpökévé szentelt. O sok magyart térített keresztény hitre. A Szent István kori Székesfehérvárott és Veszprém közelében is a magyarfóldi bizánci kolostorokban a görög liturgia kantilénáit még énekelték.2

Milyen hasonló és eltérő vonások jellemzik az ómagyar és a pravoszláv korai liturgikus énekeket?- Az ómagyar liturgia a latin nyelvet használhatta (a fent említett görög átvételekkel).- A pravoszláv liturgia megengedte a nemzeti nyelv használatát (egyházi szláv).- Mindkét liturgia zenéje vokális (énekes) volt, hangszeres kíséret nélküli (a pravoszláv a mai napig az is maradt).- A helyi énekiskolák létrejöttében mindenütt nagy szerepet játszott az adott nép szokásdallam-kincse, mely szervesen beépült a dallamvilágba és az alőadási stílusba.- Az egyházi ének itt is, ott is a szent szöveg kimondásának sajátos módja, az olvasmányhoz, a zsoltárhoz, a himnuszhoz kapcsolódó dallam típusok láncolata az egyházi ünnephez illően, vagyis az „Isteni szó” művészete.- A továbbadás, hagyományozás mindkét liturgiában hallás után, szóbeli úton történt, a jelírásos kotta egyidejű bemutatásával.- Az írásjelek formái (mivel ezek a XI-XII. század folyamán alakultak ki, és mi, magyarok a nyugati jelírást vettük át) alapvetően eltérőek.3-4

Mindkét írásrendszer egész motívumokat, hozzávetőleges hangmagasságot és előadási utasításokat közöl (a kortársaknak érthető formában).- Az előadásmód az előadók száma és neme szerint váltakozott (szóló - kórus, éneklő közösség - gyermekek felelgettek egymásnak. (Lásd: antifona-éneklés).5- A szabadon variált, magasabb szintű előadásmód a kisebb létszámú klérus tagjainak szóló-kórus éneke volt.- A metró-ritmikai szabadság, improvizációkészség mindkét zenei területet jellemezte.

A többértelmű és egyszerre több hangot jelölő írásmód csak a helyileg is különböző jeleket tartalmazó kódexek beható tanulmányozásával fejthető meg. Mai hangjegyírásra való átültetése sok fáradsággal járó paleográfiai6 munka. XX. századi zenekutatóink több-kevesebb sikerrel fejtették meg az átírási kulcsokat, de az előadásmód erősen vitatott kérdés. Mégis akadnak olyan kutatók, akik képesek megfelelő pontosságú kottát énekeseink kezébe adni. E munka eredménye Dobszay László és Szendrei Janka „Schola Hungarica” című kotta- és hanglemezsorozata a „Magyar gregoriánum” (Hungaroton) vokális dallamkincsével, mely lehetőséget ad az összevetésekre. A legtöbb ének latin nyelvű (de van magyar is), és egyszólamú vagy kvint, oktávpárhuzam- mal, esetleg ritmuskísérettel szól. M. V. Brazsnyikov és G. A. Nyikisov orosz zenetudósok kutatása szerint a XIII-XVIII. században használatos jelírásos rendszer náluk egy szólamot (valószínűleg a tenor vezetődallamát) rögzítette, de ehhez „népi többszó- lamúság”, vagyis szabad, párhuzamos fölül-alul hozzáénekelt kísérődallam is járult. Ez az éneklési mód szintén területi sajátosságokat mutatott, s így „helyi dialektus” alakult ki a nagy énekiskolákban (Kijev, Novgorod, Moszkva). Manapság a doni kozákok népénekei őrzik ezt az éneklési stílust.

770