Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Mészáros Eszter: A Szent István himnusz és egy pravoszláv sztyihira
MÉSZÁROS ESZTER: A Szent István himnusz és egy pravoszláv sztyihira A KERESZTÉNY LITURGIKUS ZENE KIALAKULÁSÁNAK MAGYAR ÉS OROSZ VONATKOZÁSAIRÓL A zene a keresztény lelki nevelés eszköze írott történetét is a kereszténység felvétele körüli időktől számítjuk. Hivatásos művelői az egyházzal kapcsolatos szolgálatukban váltak ismertté. A magyar zenekultúra elsősorban a nyugati, latin liturgikus zenéhez kapcsolódik, de legrégibb dallamaiban megőrizte a Fekete-tenger melléki bizánci egyház dallamkincsének jellegzetességeit. Vándorló őseink magukba gyűjtötték, más népektől átvették és a „maguk képére formálták” zenei örökségüket. Ebben a népzene alapvető szerepet játszott. A magyar régizenei kutatások (Dobszay László, Szendrei Janka, Rajeczky Benjamin munkái) arról tanúskodnak, hogy az antik görög, modális bizánci, ill. gregorián hatfokú hangsorokat a magyar gregorián zene megőrizte, és az egyszólamú vokális dallamfüzéreket saját népi dallamfordulatokkal színezve kialakította „helyi dialektusát”. Ugyanígy történhetett ez a kereszténység keleti ága, a pravoszláv liturgikus zene kialakulása terén a szláv népek körében is. Legkorábban a bolgár egyházi zene, majd a többi szláv nép, így az orosz is sajátos vokális dallamkört alakított ki az egyházi ünnepeknek megfelelően. A liturgia részeit más-más dallamvilág, de alapjában mindenütt azonos struktúrájú 5 vagy 6 részes miseszerkezet köti össze. A „kyrie”, „hozsanna”, „alleluja” szavak a bizánci görög nyelvű misének a keresztény liturgiában használatos részeit jelzik, dicsőítő jelentéssel. Ezek az énekkezdő szavak a bibliaolvasást, recitálást és a kultikus cselekményeket felváltó közös éneklésre való felhívást jelentik, melyek az igényes zeneművek esetében nem az egyszerű hitközösség előadásához, hanem hivatásos kórusra íródtak. Az egyházi zene legkorábbi formáiban (kb. i. sz. 70) a zsoltárok, himnuszok éneklése keleten és nyugaton minden szertartási gyakorlatra jellemzővé vált. Pál apostol és Aranyszájú Szent János híveinek a zsoltáréneklést ajánlotta, nehogy az „ördögi” hangszeres népzene lakodalmakon, temetéseken hatalmába kerítse lelkűket. A himnusz, a zsoltár a később kialakuló egyházi népének „Isten szavát” volt hivatott az érzelmekre ható zene segítségével elmélyíteni. Ä zsoltárköltészet egy „más világ” megjelenése a mondatok valóságtartalma fölött. Tartalmilag is többsíkú, mely a paralel- lizmusnak nevezett költői forma szerkezeti sajátosságait mutatja, azaz szinonim, an- titétikus, szintetikus és klimaktikus paralellizmus. A szinonim: tartalmi párhuzamot jelent, pl.: „Aki az égben lakik, az mosolyog rajtuk - kineveti őket az Úr.” Az antitétikus: az első sor kontrasztja a második, pl.: „Gödröt ásott és kimélyítette - de ő esett a maga ásta verembe.” A szintetikus: az első sort kiegészíti a második, pl.: „Ujjongok és benned van örömem — s magasztalom neved, ó ,Fölséges’.” A klimaktikus párhuzamosság azt jelenti, hogy az első sor kulcsszavával indul a második, pl.: „Fönségbe öltözött az Úr, hatalommal övezte fel magát.”1 769
