Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Lőrincz Zoltán: Vallás és képzőművészet
rombolók pusztításainál. Az egyház világtól menekülő aszketikus, spiritualista tendenciája sem kedvezett a keresztyén művészet kialakulásának. Az egyházatyák közül Alexandriai Kelemen az egyetlen, aki Nícea előtt a művészetek szépségét illetően fogékony volt, és az igazi szépség célját az érzéki dolgokon túl minden szellemi szépség forrásában, az Istennél kereste. Konstantin után a fejlődés gyoi'san tovább haladt. Az Isten kiábrázolásának ótestamentumi tilalmát a császár minden valószínűség szerint soha nem szegte meg, és nem is engedte meg a kultikus képtiszteletet. Miközben az uralkodó a Labarum-ot keresztyén szimbólummá tette, amelynek úgy is, mint háborús jelvénynek és mint pogány szimbólumnak is szakrális tisztelet járt, először történt meg, hogy az egyház zárt teológiai rendszerébe idegen elem keveredett. Ez nem is maradt messzemenő következmények nélkül.5 Ehhez társulnak a hivatalos államegyház reprezentatív szükségletei, amelyeknek hatalmas építkezései, mint például a bazilikák, a művészetet is igénybe veszik. A győzedelmes keresztyén egyház művészetében Jézust már gazdag római államférfiként vagy bölcs filozófusként ábrázolják, az egyszerű palesztinai tájak reneszánsz ízű, csodálatos itáliai tájakká változnak. Az egyszerű katakomba-festmények helyébe pompás bibliai képek, tablók lépnek. A régi „pietista” elfordulás a művészettől és a pompától nem tűnik el ugyan teljesen — ellenkezőleg; részben egyfajta élesebb, szerzetesi-aszketikus hangsúlyt kap, nagyjában és egészében, azonban már nem a maga tisztaságában. A kereszt ábrázolása ás az inkább dekoratív, valamint zsánerszerű motívumok a templomokban aránylag korán megjelennek. A templomi képeket először Basilius, Nyssai Gergely, Asterios, Prudentius említi; ezek majdnem minden esetben mártírológiai ábrázolások.6 Karl Holl mutatott rá az első látásra meglepő tényre, hogy a képek tiszteletében csak az első, még „ártatlan” lépés, vagyis hogy a templomokban általában vallásos tartalmú képeket mutattak be, keltett ellenvetést. Rosszabb a második lépés: a pogány felfogás és a pogány képtisztelet átvétele. Az a reakció, amit évszázadokkal később a képvita jelentett, túl későn jött. Ennek a folyamatnak a látszólagos különössége részben bizonyára abból érthető, hogy a kép és a képtisztelet egy, a legtágabb értelemben vett „kultikus” beállítottságú a kép valóságával szemben, és ezek az ókori ember számára sokkal szorosabban összetartoznak, mint a modern, hűvös és a kép tisztán esztétikai szemlélete esetében. Ez a magatartás elementárisabb és eredetibb, mint bármilyen határozott teológiai értelmezés, a politikai élet területén éppúgy, mint az emberi kultúra területén, - szűkebb értelemben: a vallás szférájában. A művészet alkalmazásának és elterjedésének oka, hogy az első század után - egy kép nélküli szakasz után - a kegyességben is egy belső fordulat állt be. Ezen a téren különbség van Nyugat és Kelet között. Nyugaton a képtisztelet tulajdonképpen az egyház alsóbb rétegeiben játszott erőteljesen meghatározó szerepet. Azt a kérdést fel lehet tenni, hogy ez miért van így. Az általános utalás azonban a nyugati és keleti ember gondolkodására csak motívum lehet és nem indok. Inkább az erőteljesen továbbható missziói feladatokra kell emlékeztetni, amely élesen elutasította az ószövetségi bálványimádást, és vonzódott a felvilágosító didaktikához. Igazán döntő azonban a nyugati kegyesség mélyebb sajátossága és egészében véve teológiája, ami sokkal inkább a deux crucifixus-ra, mint a deus incarna- tus-ra irányul. Ez a keresztény megváltás-gondolat sajátos morális-jogi-politikai felfogásában és az üdvösség ennek megfelelő elsajátításában jelenik meg. A nyugati ember a szabadulást az üdvösséget hozó cselekedet által keresi. A keresztyén ember a templomban is Isten Igéjéhez tartja magát, amely lényege szerint nem érthető „kép- zőművészetileg”, vagy azt nem helyettesítheti egy kép. Az óegyházban először szimbólumok, majd jelenetek, később személyekről készült ábrázolások, végül Krisztus-képek jelennek meg. A korai keresztyén művészet keletkezésével egy időben a késő antik művészet is a nagy átalakulás korát éli. A korai keresztyén művészet átvette a késő antik művészet formanyelvét, csak keresztyén témák kialakításával nyer ez a művészet sajátos jelleget. A teológusok jól látták azt a veszélyt, mit jelentett az ókori istenkultusz és alkalmazása a keresztyénség életében. Az óegyházi írók műveiben nincs szó 761
