Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Lőrincz Zoltán: Vallás és képzőművészet
a művészet tagadásáról és megvetéséről; a művészettel kapcsolatos viták elsősorban teológiai kérdésekből indultak ki. Különösen felerősödik majd ez a kérdés a nagy kons- tantinuszi tolerancia után. A győzedelmes keresztyénség szolgálatába állítja a művészetet. A 2. sz. egyházi íróinak a félelme beteljesedett: a művészet használata bekerült az egyházi gyakorlatba. Az antik isten-császárok imádása helyébe Krisztus, a mártírok, majd a szentek evilági ábrázolásai lépnek. Dúl a harc a bibliai keresztyénség spiritualizmusa és a hatalom szolgálatába állított keresztyén művészet között. Nagy utat tett meg a művészet a katakomba-festményektől a 6. sz.-ig, amikor ez az egymásra ható folyamat befejeződik. Ekkorra eltűnik a különbség a régi antik, és az új, a keresztyén művészet között. Egy művészet van: a keresztyén művészet, - s ezen az alapon új erők kezdenek hatni egymásra. A romanika időszakában Európa jelentős társadalmi és történeti változások korát éli. Legfőbb jellemzője, hogy a műalkotást eszköznek tekinti, a művészt és a művészetet világképéről alkotott gondolatok tolmácsaként képzeli el, így ettől a művészettől nagyon távol áll a műalkotás autonómiájának gondolata. Ebből a viszonyból adódóan a műalkotás nemcsak az, ami, hanem túlmutat önmagán, szimbólum, allegória, metafora. A romanika művészete: az apokaliptika világa. Különösen érvényes ez a megállapítás az ezredfordulóra, illetve Krisztus halálának ezredik (1033) évfordulóján. János Jelenésekről írt könyvének próféciái alapján a templomok kapuzatait elborítják az Utolsó ítélet ábrázolások. Az uralkodó Krisztusok fenyegetően tekintenek le az ábrázolásokról, ítélni „eleveneket és holtakat”. A korai romanika a teológiai tételek, illetve Augustinus teológiájának a szemléltetését tűzi ki célul, formailag pedig kötődik az antikvitás illuzionisztikus megközelítésmódjához. A romanika a műalkotás elvont, hieratikus rendjét teszi láthatóvá, a tökéletes Alkotóról, az Istenről szeretne beszélni. A román kor figyelme a túlvilágra irányult, így a földi valóságot és szépséget nem tartotta méltónak a művészet kiábrázolandó témájának, az igaz és a jó egy másik világban ragadható meg igazán. Szent Ágoston amikor a művészetről elmélkedik: „Nem valamilyen testi tárgyban kell gyanítanunk a szépséget”8 — a kor gondolatát ölti szavakba, a földi valósággal szemben az érzéken felüliek megragadása a lényeges. Addig míg a romanika művészetének korát Augustinus teológiája determinálja, a gótika virágkora már Aguinói Tamás skolasztikájának is a csúcsa. A kontemplativ szerzetességgel szemben megalakulnak a koldulórendek (ferencesek 1209, domonkosok 1216), akiknek tevékenysége, azaz, hogy városokban prédikálnak a hit megújítása céljából, mutatja az egyház mellett egy másik erő kezd kibontakozni a gótika korában; a város és annak polgársága. A romanikával szemben; amikor a túlvilági prioritása a meghatározó és a Nagy Gergely-i didaktikus szerep: „Ami az olvasni tudóknak az írás, a tanulatlan szemlélőnek ugyanaz a festészet, hogy azok, akik a betűket nem ismerik, legalább a falakon nézelődve olvassák azt, amit a kódexekben nem tudnak elolvasni.”9 — érdemes a szemléletváltás illusztrálására idézni 1229-ből Freidank német költőt: „Aki Istent és a világot meg tudja tartani, az a boldog ember.”10 A gótikában tehát a túlvilági mellett megjelenik az evilági, a kor embere, bármilyen szerepe volt, ebben a mechanizmusban tökéletesen észlelte és tudta helyét az égi és földi hierarchiában. Ez a társadalmi viszony, ez az értékkategória érvényesült a funkciókban, a szimbólumokban. A szimbólum és valóság értelmezésének problematikája ez, hiszen Augustinus óta beszél a középkori teológia arról, hogy mindennek, így egy műalkotásnak is Istenről kell beszélnie és Istenre kell mutatnia. A kor nagy gondolkodója Aquinói Tamás mondja főművében, a Summa Theologiae-ben: ,A forma, vagyis a szép hasonlít a Fiú sajátosságaihoz, mivel a szépséghez három szükséges. Először is teljesség, vagyis tökéletesség (integritás), ... a meghatározott arány vagyis összhang (consonantia); továbbá a világosság (claritas).”11 A román kor apokaliptikus változatossága, buja pompája után megszületik a tamási rendezettség, világosság és harmónia igénye és követelménye. A skolasztika rendszerteremtő szándéka valós, másfelől nagyon is szimbólumokban realizálódik. A gótika végére olyan individuális értékrend keletkezik, amely egyfelől 762
