Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Kurucz Gyula: Kelet és Nyugat határán XVII.

Úgy vélem, ha egy országban így elmérgesül a helyzet, a felelősöknek és a fenyegetetteknek együtt kell keresni az okokat, együtt a megoldást, a szövetségeseket s mindazt, ami összeköt minket. Mindig hivatkozni a józan észre - s akkor kétségtelenül sikerül. Ha az NSZK-ban minden fenyegetett vádaskodni, rágalmazni, provokálni kezdett volna (egyenként, csak a saját érdekében), akkor ma még több menekültotthon, vallási központ égne.

Magyar vagyok Berlinben, s egy jól láthatóan magyar kultúrközpontot vezetek. Magunk vagyunk a „másság”. Ergo: mindent megteszünk, hogy másféleségünket fennen hangsúlyozva az itteni közös német és európai érdekek irányába törekedjünk, hogy „másságunk” minél rokonszenvesebb kiegészítője, támasza, része legyen a sok gonddal küszködő németségnek. Csak így válhatunk kedvenc találkozóhelyükké, csak így vívhatjuk ki megbecsülésüket és szeretetűket. Barátságukat. Soha senki nem kérte rajtunk számon, hogy asszimilálódjunk - és soha eszünkbe nem jutott, hogy kioktassuk, sértegessük, bűneikre emlékeztessük, lekezeljük őket. Mindenki saját képessége szerint tegyen hozzá a műhöz — másként elképzelni sem lehetne.

Ugyanígy viselkednék, ha szlovák kultúrközpontot vezetnék Budapesten (Karol V. így teszi), s ugyanígy viselkednék, ha magyarországi kisebbséget képviselnék. Vagy bármit, bárhol. Biztos vagyok benne, hogy a tiszta, erőszak- mentes szándékra mindenütt ugyanilyen a válasz. De egyet mindig nagyon szem előtt tartanék: hogy űzött és izgatott társadalmakban soha ne ajzzam tovább az embereket. Mert minden gond közös, s ahogy a heccelés minden esetben a saját állampolgárok ellen is fordul, úgy - s még hamarabb - fordulhat azok ellen, akik valamiben különböznek. Különösen, ba mondjuk anyagi helyzetük sokkal jobb, mint az átlagé. A különbözőség szemet szúr és óvatosan kell vele bánni.

Bizony jól jött volna a pihenéssel eltöltött karácsonyi szünet. Mégis útra kerekedtünk, hiszen várt a család, s anyám épp az ünnepek alatt töltötte be nyolcvanadik évét.

Ha mi hazamegyünk, mindig a híréhségünk a legnagyobb. Mindenkit faggatunk, kérdezünk: mit gondolnak valóban az emberek, milyen a hangulat, mesél a család, mesélnek a barátaink - s végül mégis mohón olvassuk az újságokat. Minden nap többfélét, hogy követni próbáljuk ezt a többfelé szakadó országot.

Már itt, Berlinben elért a hír, hogy kétes hírnévre tettem szert: tudtom és engedélyem nélkül, egy kiszakított részlettel bekerültem Karsai úr önpusztító (ezt ő még nem tudja) antiszemita antológiájába. Elég jó lelkiismerettel rendelkezvén, nem izgattam fól magam túlságosan s jókedvű izgalommal vártam: milyen megrökönyödéssel fogadnak majd zsidó származású magyar barátaim. Pontosabban nem engem, hanem Karsai úr tettét. Meglepődtem, hogy sokan nem is hallottak róla. Aztán úgy gondoltam: talán szégyellik ezt a koszos akciót és nem akarnak tudni róla. Gondoltam: vajon meddig engedhetik meg maguknak, hogy úgy tegyenek. Vajon mikor jön el a „minél rosszabb, annál jobb” pillanata. És: istenem, csak le ne késsék, amikor még van értelme és hatása! Nem zsidó származású barátaim egyre többet beszélnek a zsidóság tömbjéről. Olyasmiről, ami nem létezik. Ez nagyon veszedelmes dolog. Valakiknek ugyanis ez a tömb-képzet az érdekük, s bele akarnak vonni sok tízezer embert, arra számítva, hogy azok szégyenérzetük miatt hallgatni fognak. (Mi735