Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Lászlóffy Csaba: Múló rosszullét (elbeszélés)
Súlyos betegségén kívül az öngyilkosság oka a többségi lakossággal szemben érzett rossz lelkiismeretben keresendő. A lelkész unokája ittas állapotban kotyogta ki Kővárynak a szörnyű családi titkot. Az utóbbi években annyi igazságtalanság érte őt is, bogy végül a dac egy szikrája lángra lobbantotta benne a sok évtizedes gyávaságot, amelyet örökösen helyezkedő apja a szükséges megalkuvás tanulságával ráruházott. Kővárynak most, hetven év után felhatalmazása volt közelről szembenézni a történtekkel. Úgy nézett ki, hogy szerencséje is van: feltűnés nélkül forgolódhatott Forróék falujában. Az ortodox templom ikonjaiban gyönyörködött; ahogyan magában nevezte: „a helybéli szentek tanácskozását” is fon- tólóra vette. Hogyha egy csahos eb rá.nem támad, talán az emberekkel is szót érthetett volna. így azonban, nem akarván feltűnést kelteni - éppen egy aktivista brigád érkezett a faluba, hogy a kijelölt tematika szerint do- kumentálódjék -, jobbnak látta hát, ha egyelőre nem mutatkozik a gyanakvó szemek előtt. Kezében a fehér papírlapot félve emelte a nagy, vörös napkorong elé; csak le ne hulljon róla valami - a múlt egyetlen rejtőzködő gondolata akár. Közben eleredt az eső. Gallérját nyakába húzva megindul visszafelé a rövidítésen. A váróteremben ilyenkor, ha sokan eláztak, átható gyapjúszag van. Vajon csak ürügyet keres most engedelmességére (bosszúsan nézi a szélben hajló fákat), hogy gyengeségét leplezze? Nem feledheti volt kollégája óvatosságát - valószínűleg ő az az „elvtárs”, aki küldöncöt menesztett utána -; az este már figyelmeztette Kőváryt, hogy hagyjon fel a fölösleges nyomozással. A földet pára fedi; füstölögni látszik a látóhatár, ahol a folyómedret sejti. Az erdő peremén, valahol lőtávolságban, mintha tüzet pillantana meg. Amarra tán még jobban füstölög a világ. Kőváry kimerültén caplat; legfeljebb azzal vigasztalhatná magát ezen a komor, kilátástalan reggelen, hogy nem kell ügyet vetnie a szembejövők szúrós tekintetére, az alázatos lekonyuló bajuszokra, ilyenkor nem kell senkinek köszönni. Már el is jutott a folyóhoz. Egy kis palló van itt valamerre. Hirtelen megbotlik - vajon abban? -, s elkáromkodja magát. Messziről harangszó ér el hozzá, inkább csak foszlányokban. Nincs itt leküzdhetetlen vész, tér ki egy kökénybokor elől látszólag elszántabban. A külső szúrások, horzsolások nem számítanak; csak az, hogy kinek milyen sebet rejt a lelke — a krumplifóldek felett vagy a főtér krumplikövein!... Az ő anyai nagyapja is erre tekergeti volt, valahol itt pusztította legényéveit. Ez a gondolat (már a gyümölcsöskertek alatt jár) kissé fólmelegíti. Az öreg tanította meg őt zsoltárokat énekelni. Az unoka kívülről megjegyzett néhány kevésbé zengzetes szöveget is, melyek még Szenczi Molnár előtt születtek. Az egyik - talán Bogáti Miklós magyarításában - valahogy így hangzik: „Ollyakat verj meg, kik teellened / énreám támadnak... / Sok kevély szókat azért ők mondanak, / a királyt biztatják: / Ahul rejtezem...” Csúszós köveken egyensúlyozva nem jut eszébe a folytatás. Száz méterrel arrébb már veszélytelennek tűnik az út. Vagy lehet, hogy eltévedt? „Az öregapám idején errefelé nagy páfrányok nőttek, sűrű, áthatolhatatlan lehetett e partmente.” Arcára öreges mosolyt képzel; különös nyugalom szállja meg belülről - noha elvágódott. Egy szurdok alján találja magát. Az eső zúgása 729
