Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Lászlóffy Csaba: Múló rosszullét (elbeszélés)
fölében lovak ügetésének tetszik most, s amint feltápászkodván a ködös távolba kémlel, fakón, elmosódottan emberi alakokat lát; ahogy az elcsigázott menetoszlop a túlsó partszegélyen halad, a cseppek gyöngysorait cémaszál- ként összetartó fény meg-megvillantja a puskacsöveket. Nem sokat tűnődik a különös látomáson. Már csak néhány lépést kell megtennie (érdekes módon, rogyadozó léptekkel jár), hogy megpillantsa a vártemplomot, mely egész erődítményszámba megy itt, a súlyos veszedelemben. Jóllehet a sereg másfél nap óta étien, szomjan, álmatlanul vonult (ezt valahonnan így tudja), ebédjüket is alig költhették el, Bem szigorú parancsára megszólal a lármadob. A császári ezredes (vajon nem Losenau? nagyapja sokszor említette a nevét) előcsapatával üldözőbe vette a honvédséget. Gyolók süvítenek napestig; a városkának, úgy látszik, meg se kottyan. Legfeljebb a kisöreg, Bem tábornok dühöng, amiért a magyarokat megadásra felszólító parlamenterben honfitársára kell ismernie. Egy lengyel - osztrák zsoldban! A fekete zekés nemzetőröket (miért nem vigyáztok, hé!) egymás után puffantja le az erdőből röppentyűző császári tüzérség. A maradék a víz partján egy fogadóba szorult. Onnan parancsolják ki a selymes állú vörössipkásokat, hogy a szuronnyal és golyóval rohamozó túlerővel szemben megkíséreljék fölszedni a hidat. Addig-addig hősieskednek a kamaszifjak, míg hírmondó sem marad közülük. A muszka lovasság kedvére taposhatja aztán a négy nagy sírhalmot, mely elnyelte az áldozatokat. A learatatlan búzamezőben egy kalász sem maradt épen. Viszont a legmagasabb, simára döngölt föld- halmon ott állt egy délceg huszár, és szeméhez illesztett látcsővel az ellenség veséjébe lát. Ott áll, akár egy szobor, tekintetét még az az ostorként felcsapódó légyraj sem képes megzavarni, melyet egy becsapódó ágyúgolyó öblös döreje riaszt el az oszlásnak indult lótetemről. A döglött pejcsikó mellett virrasztó dalia (az eszméletlenségből ocsúdó Kőváry most ismeri föl) csakis az ő öregapjának öregapja lehet. Halálos ágyéklövést kapott; ispotályba vitték, onnan eltűnt, senki sem látta kiszenvedni. Az ébrenlét nem sok magyarázattal szolgál Kővárynak a balesettel járó kényszerű öntudatlanság után. Amilyen értetlenül hullt roncsaira az oktalan álom, oy hirtelen kerültek elő a nem sokkal előbb keresett zsoltársorok: ,£hul rejtezem kevés magammal, I tudják, rám indultak. // Vetve hálójok már... lesben vadnak, / köröskörül fogtak.” Kollégája, mint valami kitüntetett interjúalanyt, a sötét szállodafolyosón várta Kőváryt. A nagy fakörtére erősített kulcs is nála volt. Betuszkolta a vendéget a hálószobába („Vetkőzés!”), onnan a fürdőszobába hamar. Midőn Kőváry pucéran a zuhany alá állt, társa csak akkor vette észre rajta a zú- zódásokat. Vatta, kékszesz amúgy is nehezen kapható. „Engedj rá forróvizet!” - rendelkezett, mint aki nem csupán a megyében érzi magát otthon, hanem ebben a vendégszobában is, pláne, ha ilyen ügyefogyott barátról van szó. Sebtében ledobta magáról ő is a ruhát, és odabújt Kőváry mellé, jó szorosan, a vízrózsa alá. Hogy illetlen fülek ne hallják. Pillanatok múlva Kőváry maga sem tudta, hogy a rázúduló forró vízsugaraktól vagy inkább a kínosan felfokozott suttogással a fejére olvasott szemrehányástól és fölös információktól lesz egyre álmosabb, elesettebb. Kétszer is megpróbált kilépni a zuhany alól; társa azonban visszarántotta - „Hallgass végig!” -, vékony, inas karjával valósággal magához ölelve. 730
