Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Határ Győző: Életút
akinek jutott belőle annyi, hogy leszúrja a fenekét, a többi sétált vagy a falat támasztotta. Éjszakára a teljes 40 m2-t befödték a szalmazsákok s oldalvást egymáshoz szorulva feküdtünk, mint az élükre állított, összesajtolt heringek: az alvók között a sarokban álló kiblihez a félsötétben elkecmeregni - tornászmutatvány volt, s akinek az arcára tapostak, az csak elhajtotta azt a talpat, mint a legyet... KL Vagyis „paradicsom” volt, de megszorításokkal. És a magyarok? Nem volt államfogház, nem ágyakon aludtunk, nem volt félezer kötetes könyvtárunk és nem a szemközti vendéglőből hozatták a kosztot, nem bizony. De a többi börtönhöz képest mégis az volt. Az engedékenység, a lazaság; a pater- nalizmus. Nem voltak közbűntényesek - „zsiványok”, hogy a mi rovásunkra kivételezzenek velük. Itt házimunkásra is csak a politikaiak közül futotta. Amikor a Magas Vezetőség először ránk nézett, kis híja lepattantak gallérjukról a krumplicsillagok; megszégyellték magukat. Némelyünknek az álla is alig pelyhedzett. Hogy ennyi fiatalt kell őrizniük egyrakáson. Gyerekembert láttak bennünk; sőt, igen sok esetben gazdag népek egy szem csemetéjét, aki cigányozás-midinettfelcsinálás helyett korpa közé keveredett, de majdcsak kinövi a csikóéveket s tán lehet még belőle rendes ember... Ezért aztán a csomagokban, a beszélőkön mindent-de-mindent beengedtek, a meleg holmitól az akvarellkészletig, az egyetemi jegyzettől a hatlövetű svájci bicskáig. A beszélők zabáló-piknik formájában zajlottak le az udvaron, az úrihölgy mamákat az intézetvezető gálánsán bokacsattogtatva fogadta, az újságkivágás kézről kézre csúsztatva vándorolt a címzettjéhez és ha a menyasszony a rab-vőlegénnyel hosszantartóan búcsúzkodott, az őrség a csókolódzóktól elfordult. Akár ágyút is be lehetett volna csempészni, nem hogy cipóba sütött disznóölő késeket, mint azt szokásba vették a szerbeknél. KL És jó hangulat uralkodott a zárkákban? Volt valami napi rutin? Jaj de még mennyire volt, Lorcsikám! De még mielőtt erre rákeríteném a szót, hadd mondjam el első elcsodálkozásomat és megdöbbenésemet, ami nélkül sem a hangulatot nem értenéd, sem a rutint. Elrémülésemben osztozott Tibor is, Gábor is. A mi „szervezkedésünket” beleverték-és-felvarrták az ún. „egyetemista összeesküvés” listájára. Mi ezt a társaságot soha az életben nem láttuk és kétlem, hogy megismerni valaha is óhajtottuk volna. A „főkolompos” egyetemista intellektuellek csakúgy, mint kispolgár, ill. félproletár „alsó kapcsolataik” valamennyien sztálinista vulgármarxisták voltak a vulgaritás és a sztálini marxizmus legtöményebb értelmében. Életüket egy botcsinálta kollektíva irányította, amelyet az egyetemisták meg más, lebukott frakciók önjelölt fejeseiből választottak (Ländler Ervin - alias Szalai András - is köztük volt, amíg a fegyházból el nem tűnt, egy sétán fedeztem fel sovány figuráját), és ez a kollektíva kiélte és fenékig kiélvezte a Titkos Vezetőség, a konspirálás és a pártszerűség minden romantikáját. Hogy az élelmi csomagok közösbe beadott tartalmát a „géhás” egyenlően szétosztja - ez helyes volt és természetes; de hogy a kollektíva vulgármarxista szemináriumot szervezzen és annak hallgatását kötelezővé tegye egy olyan intézményben, ahol a másik szobába nem lehet átmenni — ez éppenséggel nem volt ínyünkre nemcsak nekünk, de negyedik társunknak sem, akiről még sok szó lesz: Gájer Imrének. Ez annál különösebb volt, mivel Imrétől, „munkáskáder” lévén, elvárták volna s mi sem találtunk volna benne kivetnivalót. Csakhogy Imre más volt, mindenestül más 711
