Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Határ Győző: Életút
KL Hányán voltatok egy-zárkában és hányán a fegyházban összesen? Az összlétszám úgy jó félezer lehetett; ebből a zöme — délvidéki szerbborvát és magyar; mi „pestiek” lehettünk vagy hetven-nyolcvanan s volt még 40-50 ruszin. KL Ruszinok? Mit kerestek ott? A „rucinok”? Jobbára jehovisták voltak, fegyverfogás megtagadása vétségével; fiatalok, de sok élemedettebb korú és egy-két öreg: a papjuk-prófétájuk - ez is „bázisközösség”, a börtönben. Imakönyvük, keresztjük, szentolvasójuk - mindenük volt, a rokonszenvező őrség jóvoltából, mert annak a javát is Kárpátalján sorozták s mindje tudott ruszinul. A jehovisták naphosszat szenténekeket énekeltek, hangosan imádkoztak, szentolvasóikat morzsolták s nagyokat szellentettek, még imádkozás közben is, hogy csak úgy durrogott a zárka... azokban a kárpátaljai hegyi falvakban, ahonnan jöttek, más világ járta, más „módi” s nem ütköztek meg rajta, sőt, vagy egymás kedves egészségére kívánták a fingácsolást, vagy szó nélkül elsiklottak fölötte. A térítőparancs páriái, világszerte ilyenek: a gondolkozást felfüggesztették és ha szóba- állnak veled, csak egy érdekli őket - hogy együgyű bibliás szólamaikkal és revolverező taktikájukkal téged is jehovistává kényszerítsenek. KL És a szerbek? Lehettek jó négyszázan. Volt köztük jó néhány nagyszerű koponya, sok rokonszenves fiatal; Dzsánics Milán agrármérnök, Benya Tóni harmadéves hallgató, aki állatorvosnak készült, a három Huszár fiú (orvos, mérnök, filozopter), Szűcs Iván, Szimics Miroszláv, Vlaskalics Milenkó - de az egyszerűbbek is, mind derék, belevaló gyerek. A zomboriak, újvidékiek mind úgy beszéltek magyarul, mint te vagy én s nem volt olyan, aki nem értett volna mindkét nyelven; sokat beszélgettem az intellektueljeikkel, Tónival, Ivánnal, a Huszár fiúkkal, Miroszlávval, Milenkóval, mert a vkf.-fegyház „paradicsomi” állapotaihoz hozzátartozott az is, hogy a sétán amellé vágódhattál, aki mellé akartál — feltéve hogy betartod az íratlan illemkódexet, siklósurranással osonsz és kivárod azt a pillanatot, amikor a felügyelő úr úgy tesz, mint aki nem néz arra... Sokan a szerb fiúk közül igencsak jól voltak eleresztve otthonról s amikor jött a tél, olyan vagyont érő fehér halinabundák érkeztek, hogy csak úgy kopogott a szegénység szeme, ha ránézett meg az őrszemélyzeté is, amikor a csomagot bontogatta; a drága orvosi könyvekről, anatómiai atlaszokról nem is beszélve. Míg az első hó le nem esett, a szerbek bőrtalpú harisnyáikban járkáltak örökké s mindig harisnyásan játszottak-táncoltak a fiatalok a zárkákon, ma is előttem vannak, kivált aki alig törte a magyart, a szerb Jóca meg Miléta, amint szavalnak, énekelnek és nappaljáró álmokba menekülve megpróbálják mámorral telíteni az idő elviselhetetlen mozdulatlanságát. Valamennyien a partizánharcok, a náci megszállás népirtásainak emlékével, melyek traumája idegrendszerükben maradó roncsolást eredményezett s ez egy- hordába terelte és összetartotta őket: emlékek, amelyek keserves bölcsességét senkivel sem tudták megosztani; ezért aztán nem is voltak s nem is lehettek vegyes zárkák: külön a jehovisták, külön a szerbek, külön a magyarok. Amit a monarchiabeli építész még egyes meg hármas zárkának tervezett: a magánzárkákban tízesével, a nagyobbakban négy vénével-ötvenével: hihetetlen zsúfoltságban éltünk (ezen csak a Rákosi-korszak börtönei tettek túl); nappalra végigültük a fal mellett, pad-formán egymásrahányt szalmazsákokat, már 710
