Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Határ Győző: Életút

szareiai Prokopiosz (nem a kisázsia, hanem a palesztinai Kaiszareiából), a jeles történetíró és szenátor jutott eszembe, aki a 6. században Beliaszariosz kliense volt és az Udvarnál Iusztinianoszra és Theodorára szórta köteles pa- negürikoszait, hogy aztán az asztalfiának írt „História Arcanájában” kitalálja mindazt a gyalázatot, amit a császári párról a begyében hordott. Alkalmasint az ő fortélyához kéne folyamodnom, de nekem mindjárt három ilyen historikus kéne s számoznám őket, mint a rendőröket. Hogy PROKOPIOSZ I. Titkos Történetében elmondhassam mindazt, amit ma a közélet tabutizált Személyiségeiről a begyemben hordok; hogy PROKOPIOSZ II-nek a szájába adhassam mindazt a kínos és kerülendő témát - mely csúnyaságok és botrányos tragédiák szereplői még élnek; és hogy PROKOPIOSZ III. titkos oldalaira rábízhatnám mindazt, amit irodalmunk totemállatairól, szent tehenészetéről: országos közkíméletet és protokolláris gloriólát élvező törpe óriásairól gondolok KL Most megint PROKOPIOSZRÓL beszélsz és nem magadról. Elkalandozol!

Igen, kegyelem árva fejemnek: el én. Ládd, történetemmel máris kátyúba jutottam, kitérésből kitérésbe pottyanok, miközben rettegő szememet elfódöz- ve, sínylem-és-lakolom annak a Carlyle-i aranyköpésnek a vakító igazságát, hogy a jól megírt Elet majdnem olyan ritka, mint a jól megélt Elet - a well- written Life is almost as rare as a well-spent one...

KL Légy bizalommal: a magnószalag hallgat - Tja. Mindaddig, amíg meg nem szólaltatják.

KL A Te öncenzúrád a mi dolgunk, Atyámfia; bár tudlak-és-ismerlek olyan ravasz főgarabonciáriusnak, hogy PROKOPIOSZAIDAT, mind a hármat, megkerüljed és mégis megmondd a magadét. De szálljunk le a teorémák-preambuláriák magas lováról ésporoszkáljunk parasztilag: hogyan vittek, az apostolok lován? Kettesével összebilincselve? Mit éreztél, amikor a fegyházban létszámba vettek?

Megbilincselve, de nem össze - két őr között, személyvonaton. Aki a mi „szervezkedésünkből” igazában lebukott, Ágoston Gábort, Kelen Tibort jó darabig nem láttam. Tolatómozdonyok, kövérszoknyás kofák, az állomás felírása: Sátoraljaújhely. Evek beleteltek, amíg a fegyház külsejét is megláthattam, ahova a rabomobil bevitt. Akkor még a tizenkét éves ítélettel és igen szontyolin, a raktáros rab Jobb embernek” nézett és olyannak kijáró, kevéssé viseltes da- rócgúnyát („szumákot”) utalt ki; átöltöztem és leadtam civil gönceimet. Millió gulág-életrajz és börtönnapló után hadd fogjam rövidre. Maratoni nyár, maratoni tél - éktelen hosszúra nyúló teljes esztendő telt el a fegyházlázadásig s tán komikusán hangzik, hogy addig a börtönélet „paradicsom” volt, ott egye meg a fene. Első meglepetésem kusza és beteges érzés volt, a „szabadság” morbid érzése. Az ország alatt, alagutakkal összekötött alagsorok rendszere - afféle kazamata-ország terült el: a börtönköztársaság. Itt a citoyen/citoyenne szakadásig szidhatta Hitlert, Horthyt, a herkópátert, éltethette Churchillt meg a szövetségeseket, mivel a börtönköztársaság polgára — nem számított, mintegy tetszéletet élt, az emberiségnem vette többé ember-számba. Mesebeli tükörország volt az Igazi alatt: éltünk, de valószínűtlenül s csupán a tükörben, mozgó idólák. A sétán aztán Gábort is, Tibort is felfedeztem: nem vesztek el, csak más zárkába vágták be őket; utóbb, házimunkások/őrök lekenyerezésével sikerült addig „rosálni”, míg hosszabb-rövidebb időre össze nem kerültünk.

709