Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz
62. Ezerkilencszáznyolcvankilenc május tizenkettedikéről tizenharmadikára vir- radólag az író furcsa gyűlésen vagy „elvtársi összejövetelen” vett részt. A hallgatóság teveszőrpokrócokkal letakart hencsereken fekdécselt. Az író megjelenésekor, „színrelépésekor” éppen Németh Miklós miniszterelnök tartott előadást. Az egyik faburkolatos fal tövébe tolt hencseren egy Éva nevű almér- nöknő, az író ismerőse heverészett. Hozzá sietett, takarója alá bújt és enye- legni kezdett vele. Németh Miklós még szónokolt valameddig, aztán arcán huncutkásan feddő, ugyanakkor megértő mosollyal távozott. A gyűlésezők nyugovóra tértek. Az író úgy tudta, haza kellene mennie a Nagyrétre, ehhez azonban a sötétség és a sár miatt nem volt semmi kedve. Évával maradt. Az eléggé szikár, mégis meglepően simulékony, úgymond mély érzésű, hézagos irodalmi ismereteit kamatoztatni akaró, kétgyermekes fiatalasszony igazat adott neki, amit hamarosan olyan „cselekményes produkcióval” bizonyított, hogy „maradéktalanul” kivívta a teremben éjszakázó közönség csodálatát és irigységét. Az író reggel, munkába menet előtt feljegyezte és fejtegetni próbálta álmát. Nem jutott semmire. Május tizennegyedikén, vasárnap délután, fél három és fél négy között Kínában járt. Fényképes cikkek jelentek meg róla különböző újságokban. Ezek mind-mind valamilyen nemrég őt ért tragédiával voltak kapcsolatosak. A tragédia ellenére, a közölt képeken úgy mosolygott, mintha örülne. Ez Kínában kötelező, okította egy fehérszemély, aki, ha jól belegondolt, nem lehetett más, mint az említett Éva. A külföldiek előtt a kínaiak mosollyal leplezik a szomorú valóságot. Filmeikben sírniuk is úgy kötelező, akárha nevetnének. E tudnivaló birtokában az író tiszta lelkiismerettel, feltétel nélkül „áldhatta” Németh Miklós miniszterelnököt, amiért a bős-nagymarosi vízlépcső építését leállíttatta. Munkatársak voltak a minisztertanácsban. Egy alkalommal ötfajta műanyag ruhagomb gyártását akarta beindítani. Ehhez Németh Miklós aprólékos utasításokkal látta el, megjegyezvén: a romániai szocializmus-kommunizmus jóvoltából a szerszám- lakatosságig emlekedett írónak okvetlenül szüksége van eligazításaira. Az csak természetes, mondta az író hálálkodó hangon, már-már meghatódva, miközben a miniszterelnök egyik, Borikához erősen hasonlító, szép és okos unokáját ölbe kapta. Németh Miklós panaszkodni kezdett: Románia Szocialista Köztársaság kormánya kérni akarja a Varsói Szerződés sürgős összehívását amiatt, hogy Magyarország elárulta a szocializmust és a tőkés társadalmi rendszer restaurálásán mesterkedik. Hát... bizony, a mesterkedés az egyénnek sem áll jól, nemhogy egy egész országnak!, vigyorog az író immár ébren. Jól emlékszik Jani egyik mesterkedésére. Vékony lécekből madárcsapdát készített. Kitette a hóra, de abba „nemes” madarak helyett csak verebek és cinegék tévedtek. Azok nem voltak szégyenlősek, minden búzaszemet a begyükbe kapkodtak, majd odébb álltak. Jani tengelicére, csízre, vörösbegyre, sármányra vágyott, de azok a csapdáját elkerülték. Észre vette, hogy a Kén Gyusziék kerítése mellett, a Csertörőnek azon a szakaszán, ahol Böszörményit, a fiákerest megölték, vízbe taszították, roppant szelíd csízek tanyáznak. Bogáncsmagvakat csipegettek. Baljában a csapdával óvatosan megközelítette őket, jobb kézzel pedig nyúlkált utánuk. A csízek mindig csak annyival röppentek odébb, hogy ne érhesse el őket. Ó meg, mint holmi gyenge jellemű lutrizó, 61
