Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - Büky László: Morvay Gyula: Az öreg kőfejtő

át, mindenféle megesett vele, még „komenista kémnek” is nézték a csendőrök. Mesés fordulattal 1945 után már rendes házban, „fénylő fenyőfából melegítő bútorokkal” és tanácsi pénzsegéllyel javul az élete. „Az útnak, szónak még nincsen vége” — zárul az elbeszélés (Meghívás), s akkor, 1950-ben mindez egészen mást sejtetett, mint ami végül is volt és még következett. Szerencsére azonban ezen a fél oldalon kívül másutt a kötetben az elmúlt évtizedek kommunista - szándékkal írom: - propagandáját jószerrel alig valami idézi. A szegénység sorsát több írás adja még: Juhákim krónikája, Cserjés András hagyatéka, Hányódás. A nyomorúságos életekben a szerelem sem tiszta. A szép menyecskétől csupán akkor hajlandó kacsát, libát vásárolni a tyúkász, ha szerelem a ráadás (A tyúkász). A falvak népében él a felemelkedés szándéka, ennek jelképe az az iskolagondnok, aki naponként visz haza követ hátizsákjában a majdani, kilenc éven túli iskolaépítéshez (Az öreg kőtörő).

Az öregedő emberek világa már a novellák következő csoportját jelzi. A falu is pusztul, egyedül maradnak az öregek (A kovácsmester), lassan csak vasaló-, rokka-, szövőszékgyűjtő városiak járnak a faluban, ahol az ablakokat bedeszkázzák, mert nem lakik a házakban már senki. Az új idők emberei a „problémák aktivizálásáról” ismerszenek meg, ők az 1960 utáni évek káderei. Persze ez a világ már a magyar- országi magyar falvaké, nem a Csehszlovákiáiké.

Az a tény, hogy az emberek életpályája is kirajzolódik az elbeszélések sorozatában, inkább a könyv megszerkesztésének ügyességét dicséri, mintsem valmainő átfogó élet- és korrajznak meglétét tanúsítaná. Utóbbiak persze aligha lehettek volna itt és most az író céljai. Mégis: a kötet őrzi és ábrázolja azt a paraszti világot, amely jobbára magyar-csehszlovák—lengyel kapcsolatokban élt, küszködött. Számos mellékszereplő, mollékesemény, különféle néprajzi, tájnyelvi és társadalomkutatási adalék

— mindezek szerepeltetése szerves része Morvay írásmódjának. Motívumépítésben is, stílusalakításban is megmutatkozik ez. Kétszer is leírja, miként viszi az iskolásgyermek a hasított fát tarisznyájában az iskolába, nemegyszer említi, hogy ahol „Az ablakokban, az udvaron, a köcsögfák ölében égtek a dúsbársonyos muskátlik, mutatták, harsogták, itt ilyen gyönyörű eladólány van” (Meghívás, 73), a férfiak legtöbbje „vid- rabőrkucsmás ember” (Az öreg kőfejtő, 22), „Csak a bőrig kopott vidrabőr kucsmámat hordtam télen” (Meghívás, 84); a szekerező parasztot szinte mindig „szivafaostorral a kezében” találjuk (Az öreg kőfejtő, 22; A tyúkász, 42); a szép, fiatal nők „zsebróbör cipőt” csináltatnak (Első iskolám, 6; Vidóczki Marika zsebróbör cipője, 118), maga a cipész, az aranyfüstcsináló, rámakészítő és órajavító lengyel is többször megjelenik. A paraszti környezet is rendre azonos motívumokból rajzolódik, csaknem mindenütt „mészfehér országúton” járnak; a kutyák a „kapuszobor kuna-vasába” kapaszkodva ugatnak, de a gazda is a kapuszobor mögé áll ki éjjel; mindenütt agacsfák és májfák meg „kilenczsákos diófák” virágoznak, teremnek; „árpával érő körte” kapható a piacon és azzal kínálják a vendéget; a kacsák és libák mindenütt „kracsognak” és így tovább.- A legegyszerűbb dolgokról is emlékezetes leírást tesz az író a könyv lapjaira: a „levélhordó az udvaron falatozott, kenyere mellé aranysárgára érett, porzsolt, vékony hasaalja szalonnát vágott” (Cserjés András hagyatéka, 169). Némelykor a hősök gondolkodásmódja ad emlékezeti fogódzót, visszatérő motívum van ebben is. így „Zaraz Ede” apja „úgy döntött, hogy fiának olyan utóneve legyen, amely visszafelé is ugyanaz, mint a Zaraz, tehát Ede lett a neve” (Cserjés András hagyatéka, 170), hasonló: „ez a Kele Elek, akinek a neve visszafelé is Kele Elek” (Karsa Péter két lova, 116). A névadás amúgy is foglalkoztatja az írót. A szép Édua menekülésében az Edua név etimológiáját is megírja, Zsiradék János, a kéregető mondja: „A nevem — nem ér”, ugyanitt a Bogdány név is meg van magyarázva (Meghívás, 59). Többször maguk a szereplők is foglalkoznak saját nyelvhasználatukkal, esetleg ezzel jellemeznek: „városiasán mondta, nem parasztikusan” (216), „régi parasztikus ágy” (203). Másutt egy temetőbeli sírvers hexameterén elmélkednek, és skandálják, szavait értelmezik (A kovácsmester, 131). A különféle témák némelykor a népmese, a népi elbeszélésfajták

670