Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - Pomogáts Béla: Vissza a fülesbagolyhoz - Bodor Ádám elbeszélései

val. Nem érték be azzal a sematizálódott romantikával, amellyel az előttük járó elbeszélők próbáltak számot adni a korszakos társadalmi változások következményeiről, saját tapasztalataikra támaszkodtak, s aggálytalanul számoltak be a társadalom belső konfliktusairól, a kisebbségi létben élő tömegek szociális és kulturális gondjairól is. Új valóságszemléletet és lélekábrázolást hoztak, s ezzel párhuzamosan személyesebb hangot, az európai prózairodalom modernebb áramlatainak elbeszélő eszközeit.

Bodor Adám esetében ezt a személyesebb epikai kifejezésmódot a valóság sajátos - az abszurd irodalom látásmódjával érintkező - szemlélete és ennek következményeként a valóságábrázolásban alkalmazott groteszk írói eszközök szabják meg. Történetei mindig pontosan megrajzolt térben játszódnak, szereplőit néhány vonással is plasztikusan ábrázolja, párbeszédei olyanok, mintha az utcán, a piacon, a hivatalban leste volna el őket, az elbeszéléseiben alakot öltő cselekmény mégis nehezen meg- foghatónak bizonyul, legalábbis a novellaolvasás hagyományos módszereivel. A kronológiai rendre, analitikus lélektanra, drámai kompozícióra épülő klasszikus novellaformát a cselekmény különös sűrítése, a pusztán jelzésekre szorítkozó jellemzés váltja fel, a történet végső kifejletét az olvasó csak sejtheti. Az abszurdba hajló groteszk történeteknek inkább az atmoszférája igazítja el az olvasót az író szándéka, mondanivalója felől, mint cselekménye, környezetrajza, dialógusai.

Bretter György, a fiatalon meghalt kolozsvári magyar filozófus, aki elméletileg megalapozott tanulmányokban kísérte figyelemmel az erdélyi magyar irodalom újabb fejleményeit, arra figyelmeztetett, hogy nem a történetek építésében kifejeződő írói logika, hanem inkább az író erkölcsi-pszichikai tartása teszi lehetővé azt a kommunikatív kapcsolatot, amely minden sűrítettség, jelzésszerűség ellenére is létrejön az olvasó és a szöveg között.

A Vissza a fülesbagolyhoz történeteinek írója is többnyire jelzésszerű, absztrakt térben helyezi el „hőseit”, pontosabban esendő embereit, akik szinte sohasem maguk irányítják sorsukat, mindig kiszolgáltatottak körülményeiknek, magának a történelemnek és a hatalomnak, pontosabban mások önzésének vagy rosszindulatának. Epikai absztrakciója mégis más, mint a nyugat-európai abszurd irodalomé: nem az emberi lét képtelenségét próbálja igazolni, inkább a társadalomban és történelemben fellépő erőszakot, ésszerűtlenséget, a kártékony mítoszokat leplezi le. A közép-európai „abszurd” irodalom tulajdonsága ez, a magyar Örkény István, az ugyancsak erdélyi Pás- kándi Géza és Szőcs Géza, a lengyel Slawomir Mrozek, a cseh Bohumil Hrabal, a román Marin Sorescu műveiből ismerős; ezek nem az emberi lét ontológiai tulajdonságának tekintik a képtelenséget, hanem az emberi történelem bűnös kisiklásainak, amelyeket a hatalmi érdek, az uralomvágy és a fékezhetetlen erőszak okoz. Ennek a közép-európai abszurdnak a képviselője Bodor Adám is, midőn kiszolgáltatott hőseiről groteszk képet ad és szerencsétlen hányattatásaikat nyomon követi.

Értelmetlennek tetsző köznapi küzdelmek, nemegyszer groteszk konfliktusok, képtelen emberi helyzetek - ezek adják a Bodor-novellák jellegzetes epikus atmoszféráját. Ilyen atmoszférája van a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszélésnek is, ennek cselekménye különben a Sinistra körzet nyomasztó epikai világát készítette elő. Szereplői kiszolgáltatott emberek: egyes szám első személyben beszélő narrátora a rendőrségnek tesz kisebb szolgálatokat, egy másik szereplője Musztafa Mukkermann, embertelenül kövér német-török kamionsofőr, akit a főszereplőnek meg kellene figyelnie, harmadik szereplője ugyancsak török, Adam Szelim, aki végül egy felrobbanó öngyújtó tragikomikus áldozata lesz. A történet színhelye egy határ menti város, valahol Romániában, ahol különféle emberek, különféle nemzetiségek, különféle civilizációk találkoznak. És a fülesbagoly? Ez a madár az erdőben él, s az erdő a természetes élet, az egyszerűség, a biztonság szimbóluma: ide vágyik vissza az elbeszélés ismeretlen erők közöt őrlődő, kiszolgáltatott főszereplője is. Idegenül sodródik a városban, a társadalom kiismerhetetlen labirintusában, de a „fák között jól érzi magát”. A groteszk motívumokból építkező elbeszélést nosztalgia szövi át: az elve668