Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - G. Komoróczy Emőke: "Őstörténetünk visszatér hozzánk, de egy sokszorta magasabb fokon" - Határ Győző: Az Őrző könyve

az egész fejre ejtett nép uralkodik, miközben a Mandarinátus korlátlanul és ellenőrzés nélkül harácsol, visszahozván a világba a civil-kannibalizációt.

„A mi haladásunk!... szétpukkan ez a szivárványolás fölöttünk, és még a név is, gyaláztatón vagy ihlettelen, ott kallódik majd korszakunkkal, özön emlék-törmelék alatt... és újra törmeléktenger méltóságos dőlése lesz a történelem.” S mi, a harmadik évezred küszöbének emberisége „vajon hol kötünk ki - a romok alatt vagy a romok fölött?” S a Jövő?: jönnek az öntudatos analfabéták, a filozofáló csizmadiák, a köpönyegforgatók, a pontuszi lócsiszárok, a mammonsztinápolyi ügyvédek; a világ benépesül kóklerekkel, a legkülönfélébb mítoszok hamisítóival.

A korfordulón (ami az 1945 körüli időszakra éppúgy vonatkoztatható, mint napjainkra), „egetreszkető ricsaj világszerte a szabadságról!” S közben a valóság?: „a gondolatszabadság egyre agresszívebb felfüggesztése” s „olyan embertermészet kitenyésztése, amely a jószág derűjét mutatja a robotban, és a szabadság ósdi igényét nem érzi”. A XX. században válójában „a jogok kiterjesztéséből a bérszolgaság további kiterjesztése lett”, s „ma már, hála a szabadságjogok államosításának, az intézmények utazhatnak, gondolkozhatnak” — de maga az egyes ember nem!

Az Őrző — magára hagyatva töprengéseivel — „az elégetett szent Öregre” gondol, kinek égetésénél maga is jelen volt, s kivel most, annyi bujkálás és menekülés után, közösséget vállal: „a rezervációkon és az országúton is minden harmadik fáklyában felismertem szövétnek-szákállát; ő égett, és én néztem, pecsenyéjében hogy mint változik Igével a test”.

Eme „tudósi” munkával készült remekmű a XX. századi társadalmi folyamatok mélyáramát tárja fel előttünk. Mindegy, hogy milyen ideológiai nevet adunk, adtunk a gyereknek, a Jövő illúzióit dédelgetve magunkban - a lényeg mindig ugyanaz. A „földi Paradicsomról” s az „igazságos társadalomról” szőtt utópia önnön ellentétébe fordult, mihelyt a tömeg nekiveselkedett a megvalósításának, s tűzzel-vassal próbált eszméinek érvényt szerezni. Ebben rejlik a világ „sátáni” természete: a legszentebb eszmények is meggyalázódnak, ha a metafizikai síkról átemelődnek a gyakorlatba, s „a világ megváltoztatásának” igényével lépnek fel. Határ Győző nem kecsegtet bennünket azzal, hogy egy „új világ” bármikor is felépíthető lenne, inkább arra ösztönöz, hogy nézzünk szembe helyzetünkkel reálisan, tűijük el egymás különbözőségét, a más-ságot, s ne akarjuk eszmeileg-ideológiailag „homogenizálni” a társadalmat. Minden élőnek joga van arra, hogy „saját” törvényei szerint élje le az életét. Az Őrző üzenete tehát (cellatornyából): őrizzük meg személyi (nemzeti) szuverenitásunkat, de ne feledkezzünk el a toleranciáról, a másik személyi (nemzeti) szuverenitásának tiszteletben tartásáról. Őt- aki az élet mindhárom „börtönét” (börtön, betegség, vénség) megtapasztalta, „kire rádörrentették már mindhárom pántos ajtót”, és ismeri a gonoszság minden változatát — a szeretet és az értünk való aggódás vezérli. Azért szorít bennünket reális életszemléletre, mert neki „az egész ember igen fáj”. Nem hisz abban, hogy az egyes ember bármit is tehet az ember(iség)ért: „Nem tanítottam senkit semmire, amit magától is ne tudott volna. (...) Én is belelőttem a magam csóváját a tűzvészbe; nem égett jobban — nem lángol kevésbé, mint ahogy égett volna nélkülem”.

(Életünk Könyvek, Szombathely, 1992)

666