Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - G. Komoróczy Emőke: "Őstörténetünk visszatér hozzánk, de egy sokszorta magasabb fokon" - Határ Győző: Az Őrző könyve

rozsdával kivert csúszdákon lecsúsztatják őket, s ők a fenékre leérkezve, megkönnyebbülten vihognak: „végre, szenvedő ördögök, szabadok vagyunk!” — az „ülep- világ alatt”, „rabszolgák alatt” holdmezőn képzeleghetnek egy jobb világról; a havonta egyszer 8 percre rájuk bocsátott Fényben töltekezve lesik-várják a szemafort: hányas akolba, melyik hizlaldába mehetnek? Az állam így szervezi meg egymás felfalatását, így védekezik az éhségoffenzíva ellen, így tartja meg hatalmát a kisemmizettek fölött.

A háborúra berendezkedett Hatalom modem kannibalizmusáról gyilkos iróniával elmélkedik az Őrző, s végül felteszi a kérdést: „Mi volt a XX. század summája?” A válasz megdöbbentő: nem a valódi felfedezések, nem a technikai haladás, nem is a sugárenergia felfedezése, hanem „az ujjas harisnya” (késztyű, bokkanZyú, térdeníyű, combaníyú stb. - azaz a kínzóeszközök) feltalálása, és a besúgóhálózat mesteri kiépítése. Az „Igazabb Jog és a Szabadabb Szabadság Gárdája” ott koncolta fel, ahol érte a kutyát, aki a Hatalom Mindenhatóságában kételkedett. Mindezért ki a felelős? — erre választ senki sem ad, legfeljebb elhárító jellegűt (a Vízöntő, a világkorszak felfordulása, a Plútó, a „gonosz bolygó”, netán Adam Kadmon, a tejút-testű Kozmikus Ember stb.). Az Őrző ez iszonyú kor krónikásaként jegyzi fel: „Olyan zűrzavarról kell számot adnom, amilyenhez foghatót a történelem legnagyobb interregnumaiban sem tudok”: buddhisták, tűzimádók, sárgakeresztények, halott-tettetők, máriavárók, ima- táncolók, kedden-péntekesek, virágszedők, angyalrajok stb. mind a Vallások Világparlamentjében imádkoznak önmagukért, mindenki csak önmaga érdekét hajszolja, s a „Gyalázat Bélyegével Megbélyegzett Igazakra” az akasztófa alatt a hóhér teszi a koronát.

A rezervációk életéről festett kép, különös tekintettel a szellem és a művészet helyzetére, az elmúlt 50 év döbbenetesen pontos állapotrajza; hitelességében csak Szolzsonyicin Gu hígjához vagy Tarkovszkij Zónájához hasonlítható. Ha nem tudnánk, hogy a mű már 1948-ban készen volt, méltán gondolhatnánk, hogy a hazai — 50-es évekbeli — valóságtapasztalatok és börtönélmények belejátszottak megörökítésébe.

A rezerváció veszélyes mocsár: mindenkit elnyel, s elöbb-utóbb magához hasonlít. Itt többé már senki sem lázad, inkább igyekszik beilleszkedni a hatalmi hierarchiába, mégpedig úgy, hogy lehetőleg „fölülre” kerüljön! A „Logosz” „grafosszá” minősült át; a „papírzárvány” (tárvány) egyre vaskosabb, hiszen minden címétől megfosztott s ideutalt doktor toloncolási disszertációt tartozik mellékelni saját internálásához, ezzel gyarapítván az Emberi Jogok Alapokmányát. A „legveszélyesebb” rabok a művészek: piktorok, versíró humanisták s egyéb írástudók. Még önkéntes öncenzúrázásuk, önérvénytelenítésük sem elegendő garancia ahhoz, hogy a hemofíliában szenvedő vastagbőrű Óriáshüllő — az Állam — ne féljen tűlábuktól és szúró tüskéiktől. Pedig a zene- rendőrök, gondolatrendőrök (a kardelita rend hithű tagjai) védőpajzsot vontak a nagy unikornisz-dinoszaurusz köré, „bájmodorral” szorítván be mindazokat a Pánik völgyébe, akik vétettek az „illemtan” ellen; mély hajlongások közepette íratják alá velük saját vádiratukat. A művészek itt kénytelenek az absztrahálásig redukálni mondandójukat: a festők szürkét szürkével keverve, eljutnak az ábrátlanságig; a szobrászok csak torzókat mintáznak, leginkább nyeldeklő ádámcsutkákat; a zenészek janicsárzenét, fegyverzenét és államegyházi dalokat szereznek; s még az építészek tűlábától is retteg a Hüllő! A félbemaradt filozófusok, akiket a hagyomány szerint irodalmárnak neveztek valamikor, a muzeális célból fenntartott területen tanyáznak; több mellékfejük is van (politika, esztétika), s a mit?-röl a hogyan?-ra igyekeznek a hangsúlyt helyezni. Leginkább már csak „készülődnek” az írásra, de valójában a művek sohasem készülnek el. Az odakünn megtaposott írók itt engedelmesen meglapulnak, kivárnak, öncenzúráznak; a regényírógépek nyírnak, a zúzdák zúznak, a kritikusok a zúzottrágott példányok alapján őrlőbe adják a bírálatokat, melyek nyomán az írók mellüket verve meakulpáznak majd. Egyesek megrendelésre írják a láp-regények (termelési regények) sorát; mások műnyelvekbe, szótalálmányokba rejtik mondandójukat (anar- tikulanisták, öntoloncolók), vagy egyenest törlik a nyelvet, csak mutogatás-zene-tánc664