Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 7. szám - G. Komoróczy Emőke: "Őstörténetünk visszatér hozzánk, de egy sokszorta magasabb fokon" - Határ Győző: Az Őrző könyve

turnuszi korszak” eljövetelét, miközben az adott jelenért a felelősséget a katonák a politikusokra, a politikusok a tudósokra, a tudósok a katonákra oda-vissza hárítják.

A fiktív regény két szorosan összetartozó, egymásra ráfeleló részből áll (A csata, A békéért mészárlók). A zárófejezetben (Toronycella) az Őrző pártatlanul és szinte közönyösen elmélkedik a lenti világ örökös nyüzsgéséről, a Jó—Rossz kilátástalan párviadaláról.

Az Őrző mindvégig megtartja „kívülálló” pozícióját, ugyanakkor mégis belül is van a történeten (hiszen egy 70. emeleti fegyházablak fülkéjéből — toronycellájából- szemléli az alanti világot): egyszerre fogoly és ítélkező. Szinte mulatságát találja abban, ahogyan az apró, nyüzsgő porférgek — a Rőt- és az Arany-Bizánc alattvalói- egymással versengve hódolnak Őrdögfejedelem előtt, mennyei Királlyá koronázva egy fikciót: az örökre-legyőzöttek keserű-édes álmát a Győzelemről, Hatalomról és Dicsőségről. A XX. század karneváli forgatagában minden Érték meggyalázódott; a testté vált Ige foldies arcot öltött, s pogány csatakukorékolással és fogvicsorító hor- kantgatásokkal zengedezett szentségtörö dalt a megváltásról. A fehér izzású Fény (a Szellem Napvilága!) fekete lánggá és gúnyosan hahotázó külső sötétséggé változott; mint Teljhatalmú Világnézet berendezkedett a Földön, s zárlatot rendelt el mindenfajta kételkedéssel szemben. Majd janicsár-rendszerrel kinevelte fenntartóit és örököseit, akik aztán az Egykönyvű Atyák Szent Könyvéből terjesztették a Szent Tant, s karikatúra-arcokkal, az engedelmesség maszkját felöltve szolgálták a Szent és Sérthetetlen Teória gyakorlati Uralmának ügyét.

Az Őrző filozófiai mélységű reflexióival kíséri mindazt, ami a földi síkon történik, ezzel távlatot kínál jelenkori történelmünk értelmezéséhez. Ő úgy látja: a csata mindenkor az emberiség két nagy tábora között zajlik, s örök párviadaluk nyomán uralmuk ciklikusan változik a történelemben. Egyik véglet sem kerülhet soha totálisan és végérvényesen uralomra. A sovány kakasfejűek halott-tisztelők, hagyományőrzők, Nekropoliszokban laknak, s a Halottak Házát Templommá szentelik. Mikor ők jutnak többségre, követelik a javak köztulajdonba vételét, s eluralkodnak a metafizikus-kom - munisztikus tendenciák. Szemben velük a kövér lepényhalszájúak, a tigrishal és a tengeri ördög kereszteződéséből született elhízott mélytengeri farkas-fajták, akik viszont szakadékba dobálják, kráterbe gurítják, felfalják Nagyapáikat, s legszebb meséik a Csodálatos Vadászatról, az Ügyes Kövérről s a hozzá hasonló szerencsefiakról szólnak. Ha ők vannak hatalmon, a tőkés tendenciák érvényesülnek, biztosítva a magánzsákmány és az uzsora, a korhelyek, kultikus sónyalogatók terrorját.

A XX. században felborult a ciklikus hatalomváltási metódus. Egyik térfélen az egyik, másikon a másik tábor jutott (átmenetileg) győzelemre; itt a Pénz, amott a Hatalom Bálványát emelve trónra. Az egyházi szervezet mintájára kiépített hierarchikus államstruktúrák erős önvédelmi katonai diktatúrával erősítették meg hadállásaikat, s a struktúra működésében bekövetkező minden „hibát” az „alkalmi sátánokra” (diverzánsok, szabotörök, kémek, fejükkel bűnözök, lábukkal vétkezők stb.) kentek.

Határ Győző leplezetlen iróniával mutatja meg, hogy a „soványak” és a „kövérek” térfelén a hatalmi gyakorlat mennyire azonos, még csak taktikai különbségek sincsenek. A csata az élet minden színterére kiterjed. Két „amazon” (Zimeóna és Zopyra)- „szórakoztató, mindnyájunkat megkacagtató maskarák” - katonaellenes konspirá- ciós szervezeteket hoz ugyan létre, de szétrobbantani a hatalmi struktúrákat egyik oldalon sem sikerül nekik. A XX. század nagy személyiség-öröldéjében az élet örök veszteseit, a mindenkori alulra-szorítottakat, az „ítéletre méltatlan” gyanúsítottakat (a szopconkokat, bulimmiket, quacankokat, a jogaiktól megfosztott idegeneket) a 7 labirintodromban (a Pokol hét bugyrában) a legválogatottabb kínzásoknak vetik alá. Mint birkákat, megalázzák, megadásra késztetik őket; végül mozsárba rekesztvén, megtörik, szétmorzsolják maradék önérzetüket. Ettől kezdve aztán már nincs rájuk gond: maguktól is elfelügyelgetnek egymásra. A mozsár-falakon, penészvirágokkal,

663