Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz

ragadt, mint pártok az ország vagyonába. Aki bírja, maija. Ezerkilencszáz- nyolcvankilenc május első felében a Magyar Televízió kettes műsorának Napzárta című adásában az államosításkor „bekebelezett” javak; ipari létesítmények, földbirtokok, iskolák, műhelyek, boltok esetleges visszaadásáról beszélgettek valami arctalanná maszkírozott személyek. Csürték-csavarták a dolgot, majd (mintha a Magyar Szocialista Munkáspárt beszélt volna belőlük) sorra megállapították: mindezeket már nincs kinek visszaadni. Sajnos. Nahát. Azért mondjuk. Az író május tizenegyedikén éjszaka nagy csávában volt. Szolgálati érdekből távoli, eldugott vidékre helyezték. Munkatársai vigasztalták. Egy kis román munkásnő annyira a szívére vette helyzetét, hogy bármi áron szerelmi viszonyt akart kezdeni vele. Erre azonban valószínűleg nem került sor, mert hamarosan egy ócskavastelepen találta magát. Mint döglött állatok, mindenütt elribolt villanymotorok hányódtak. Az író jobb mutatóujjával homlokát tudálékosan megkopogtatja: A Tízház közelébe, a Kereszthez került, az oroszok által rögtönzött dögtérre. A nagybányaiak szorongva latolgatták, mi lesz velük, ha beáll a tavasz? A Jóisten sem védheti meg őket a járványoktól. Miróc bácsi, a bakter, a koleránál nem adta alább. Az anya a tífuszra esküdött, mert már volt benne. Ápolóitól úgy értesült, hogy másodjára nem eshet bele. A helyenként derékig érő hótakaró megroggyant, azután elolvadt, a Zazar vize félelmetessé duzzadt, rönköt, tűzifát, disznóólát, tyúkketrecet, döglött bivalyt sodort a Lápos folyó felé. A férfiak egy része csáklyákkal várakozott a parton. Amikor rönk közeledett, eléje szaladtak, döfködték, mintha bálna lenne. Olykor diadalmasan a partra vonszolták, arasszal méricskélték, osztották, szorozták, kinek mennyi jár belőle. Jani és testvérei nem birkózhattak rönkökkel, de nem maradtak ki a szórakozásból. A víz rohamos apadása közben a méterfák homokzátonyokra futottak, egymásra torlódtak. A fiúk lapos bányacsilléket toltak a közeibe, telehordták fahasábokkal, azután haza kattogtatták. Soha nem volt annyi tüzelőjük egy csomóban. Kezdtek tollasodni, de tollasodá- sukat az oroszok néha megzavarták. Az apának már szekérre is, lovakra is volt pénze, de nem mozdult, nem lépett; újabb zabrálásoktól tartott. Nem alaptalanul. Egy éjjel, éjfél után három óra körül valaki vadul dörömbölt az ajtón. Az apa nadrágot húzott, elfordította a kulcsot, hát kit látott? Egy tizenhat-tizenhét éves szovjet suhanc állt előtte. Jobbjában szuronyos puskát, baljában pálinkásüveget tartott. Nyemcki kaput!, közölte mérgesen az apával, akinek kilátszott az óralánca. A suhanc belépett, az üveget a konyhaasztalra koppantottá, az apa zsebéből az ezerkilencszáznegyvenkettőben hetvenöt pengőért vásárolt órát irigylésre méltó szakértelemmel előrántotta, magához vette, felkapta az üveget, aztán kihátrált a lakásból és eltűnt. A megkövült apa jó ideig nem moccant. A katona árkon-bokron is túl lehetett már, amikor megszólalt: Leüthettem volna. Azért szólt, hogy igazolja, mentse magát, leplezze gyávaságát. Alapjában véve attól tartott: ha ellenkezik, szuronyt, golyót kap a gyomrába, a szívébe, esetleg a Böszörményi nevű fiákeres sorsára jut, elvégre, honnan sejthette volna, hogy a „szemtelen, taknyos, zabolás” oroszt nem váiják-e odakint cimborái, cinkosai? A felriadt fiúkat megnyugtatta: Aludjatok, nincs semmi baj! Egyáltalán semmi.

60