Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz

ágyúlövedékre, Laci mellhártyagyulladással ágynak esett, Jani kishíján levegőbe repült, Józ9i a leckéi fölött sírdogált. Mindebből Jani természetesen leginkább a maga „tevékenységét” ismerte. Sokat csavargóit; ágyúgolyóit, puska-, géppisztoly- és gépfegyvertöltényeit, nyeles gránátjait számolgatta, rakosgatta, költöztetgette jobbnál jobb rejtekhelyekre. Ezeket kimondottan a Zazar partjában építette ki. Rókalyukakhoz hasonlítottak. Azonkívül, akár az öreg Hofmanné, állandóan keresgélt, szemei valósággal gereblyélték a földet, de még a Csertörő deszkával kibélelt medrét is. Egy alkalommal a Csertörőben érdekes, zárt alumíniumcsövecskét vett észre. Uggyel-bajjal kihalászta, forgatta, tanulmányozta, megpróbált belenézni. Ebben egy kézzel lecsavarhatat- lan kupak akadályozta. A gátter épületének közelében befejezetlen vasbeton oszlopok meredeztek. Oda ment, és egy ott található sínrögzítő szeggel a ko- pácsolásához látott. Ezer szerencséjére, valahonnan jövet melléje toppant a Kónya-kocsmáros nagyobbik fia, Árpi, és azt mondta: Állj meg, ekrazit! Ez szétvisz. Jani hitt is neki, meg nem is. Kissé bugyutának tartotta, de mivel három-négy évvel idősebb volt, mint ő, fogta a csövecskét, játszóterükre, a Kiserdőbe trappolt, öröktüzükbe dobta és fedezékbe ugrott. Alig huppant a Zazar iszapjába, máris akkora csattanás hallatszott, hogy másodpercekre eldugult a füle. Hamarosan láthatta: az öröktűz helyét csak egy kerek, fekete folt jelezte. Ettől kezdve kötelező katonáskodásáig nem piszkált lőszerekhez. Az itt-ott felszedett vassisakokat sem biggyesztette többé a fejére. Nem győzött hálálkodni Istennek, hogy Kónya Árpi képében őt ekkora veszedelemből kimentette. Mert nincs mit teketóriázni, Isten nélkül megnézhetné magát. Tíz Mi Atyánkat és tíz Üdvözlégyet darált le egyhuzamban. Isten „küldöttét”, a „tajdag” Árpit másik megmentőjével, Ferestrau-Fűrész Bartolomeu doktorral, az orr-fül-gégésszel kezdte párhuzamba hozni. Amíg rá nem jött a gúnyolódhatnék. Az simán ment neki. Akár az imádkozás. A paposkodás utáni vágya elpárolgott. A katolikus papok nem házasodhatnak, hallotta. Akkor... Majd meglátja. Sízés közben, a Virághegy tövében látta a doktort, köszönt neki, de az nem fogadta. A fiaival volt elfoglalva, románul magyarázott nekik. A fiúk lábán nem „kincstári” sílécek feszültek, hanem „igaziak” és vadonat-újak. Laci, a Malackutya, verejtékben ázva viaskodott a mellhártyagyulladással. Az anya rakta rá a hideg vizes borogatást és nem feledkezett meg a Mihályka halálának körülményeit ecsetelni. így volt, meg úgy volt. Laci, sajnos már kisebb korában is meg-megijesztette szüleit. A Mikszáth Kálmán utcában egyszer a vérszegénységtől eszméletét vesztette. A Lacit kezelő fiatal orvosnő hallgatta a szó- cséplést, majd azt mondta: Jön a krízis. Ha azt kibíija, megmenekül. A krízis, gondolta Jani, olyan, mint az álom, mindig éjszaka jön. Reggel Laci élénken jártatta szemét a konyhában és azt mondta, éhes. Nem lehetett tudni, ki boldogabb, az orvosnő vagy az anya? Jani akkoriban azzal is megelégedett, ha a nem hozzá méretezett katonai sílécekkel lakásuk közelében, a Zazar mentén, a dimbes-dombos meddőhányókon csúszkálhat. A meddőhányókról a Kereszt környékét könnyűszerrel beláthatta. Dögtér volt az, bűzlő terület, ahol tüzeiket körül ülve cigányok sütögették pecsenyéjüket, kutyák dúskáltak marhaaprólékban. A megszálló szovjet csapatok számára, levágott szarvasmarhák maradványain; a tehénből erőszakkal kifordított borjún, a szíven, a vesén, a májon, a tüdőn, a lépen, a bendőn a cigányok és a kutyák marakodtak. Előfordult, hogy a mételyes marhatüdő egyik végébe cigány, a másik végébe kutya

59