Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 1. szám - Pusztai János: Önéletrajz

Fültőmirigy-gyulladás. Nem lenne olyan otromba, mint a zsidók sárga csillaga. Azt szándékosan otrombára készítették. Az 6 felirata (piciben) hasonlítana az orvos cégtáblájához. Valahogy így: PÁSZKÁN JÁNOS - FÜLTŐMIRIGY- GYULLADAS. Sokan nem tudnák, mi az és jól megnéznék, lehet, még körbe is járnák. A főtér épületeinek falán abrosz méretű plakátokat látott. Az egyiken Hitlerre éppen rácsapódott egy boglya nagyságú német vaskalap. Válltól felfelé kinn rekedt, emiatt hegyes álla a földbe fúródott, gyér haja az égnek meredt, két horogkereszt-pupillás szeme kiugrott helyéből, előre nyújtott, fogódzót kereső kezein pedig kondorkeselyű-körmökké torzultak az ujjak. Ettől a plakáttól nem messze Sztálin generalisszimusz somolygott katonaviseletben. Jani szerint látta, mi történik Hitlerrel, de úgy tett, mintha nem venné észre. Megjátszotta, hogy messzire néz, valahova a jövőbe. Kell csinálni valamit veled, szólt az anya a Misztótfalusi Kis Miklós utcán, a Közfürdő előtt, a szolnoki katona telefonhuzalokon aszalódó belei alatt, mert az agyadra mehet a genny. Akkor meg... Jani felsandított az elkoszolódott, zizegő embermaradványokra és elhatározta: bármennyire fél is a rá váró kezelésektől, nem hagy ki egyet sem. Járt is hűségesen. Ebben azonban nem csupán a gügyévé válástól vagy a haláltól való irtózás játszott szerepet, hanem az is, hogy Ferestrau-Fű- rész Bartolomeu doktor keze legalább olyan „kifinomult”, drága szappanok illatait árasztó volt, mint az őt havonta megnyíró, öreg borbélymesteré, valamint az, hogy a rendelőben általa addig nem látott, érdekes alakok fordultak meg. Ezek közül a legérdekesebb egy vénséges vén, talán százéves borpataki „úrhölgy” volt, aki miért, miért nem, hetente kétszer szamárszekéren kocogott el az orvosához. A doktor elejtett szavaiból Jani olyasmit hámozott ki, hogy a rendkívül díszesen, már-már divatosan öltözködő, töpörödött, görbe botra támaszkodva araszoló „úrhölgy” annak a Pokol nevű, mesébe illően gazdag bor- pataki bányatulajdonosnak Isten tudja, hányadik leszármazottja, aki élükre rakott aranypénzekből csináltatott magának padlózatot a kastélyában. A néni fülbajban, azonkívül süketségben szenvedett, és mivel sosem volt biztos abban, hogy körülötte hányadán is állanak a dolgok, mindig mindent megköszönt. Remegve beszélt. Szavai szótagokra osztódva potyogtak a rendelő falán serénykedő nagy óra sűrű szemű ketyegés-hálójába, mint levelüktől megfosztott piros retkek holmi bevásárlóneccbe. Ha az orvos kitárta előtte az ajtót, ha lesegítette a felöltőjét, ha hellyel kínálta, ha vattás tűvel fülébe kotort, ha útra bocsájtotta, megköszönte: Há-lá-san kö-szö-nöm, dok-tor úr. A magát bennfentesen el-elvigyorintó, netalán göcögő Janit az orvos jobb mutatóujjával meg-megfenyegette: Vigyázz, még te is lehetsz ilyen öreg és süket. Tudta, mit beszél, gondolta Jani másnap reggel, amikor arra riadt, hogy nem hall semmit. Szülei, testvérei hangtalanul tátogtak körülötte. Jobb füle mögött a daganat már beillett volna tyúktojásnak. Az orvos gondterhelten topogott körülötte. Kisebb műtéti beavatkozással kísérletezett. Ehhez a feleségét is behívta. A szép, sudár asszony a Jani széke mögé lépett és gyöngéden, de határozottan megfogta a fejét. A doktor hideg érzéstelenítőt spriccelt a fülébe, majd egy hosszú tűvel bedöfött valahova. Jani nem érzett különösebb fájdalmat, amit süketségével magyarázott. Figyelte a faliórát, de nem mondott az már neki semmit. Színtelen és szagtalan volt. Se hús, se hal. A borpataki szamárszekeres „úrhölgy” mellé vagy fölé, akár a néma filmek esetében, szinte igényelte a szöveget. Mit nem adott volna, ha újra „élőben” hallja a percenként ismételt

55