Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Lőrinczy Huba: "... az író legfőbb feladata a nevelés" (Márai Sándor: Ihlet és nemzedék)

pedig nem csupán lelkesült szavakat ejt róla (176.), hanem - s indirekt voltában ez még egyértelműbb vallomás — Marcus Aurelius című, ihletett esszéjének több fontos elemét is tőle kölcsönzi (60-70.). Nincs szándékunkban tagadni avagy törpíteni a Vezető elmék, az írók és szerzők, valamint az Ihlet és nemzedék szemléletében, módszereiben, értékvilágában megnyilatkozó markáns különbségeket, az érdeklődés, az ízlés, az eszmei tájékozódás feltűnő (s nem is oly csekély számú) hasonlóságait mégis hangsúlyoznók. Valaminő lappangó folytonosság, titkos hajszálcsövesség érzékelhető ez esszégyűjtemények között, s nekünk úgy tetszik: Ambrus Zoltán, az ízig-vérig urbánus epikus irodalmárként is előfutára Márai Sándornak. Az Ihlet és nemzedék egy helyütt (112.) becsülő hangsúllyal említi is nevét.

Az ambrusi esszéhagyományhoz öntudatlanul kapcsolódott Márai, a Kosztolányiéhoz viszont teljes tudatossággal. Túl azon, hogy e könyv mindig magasztalon hivatkozik az Édes Anna szerzőjére, s három, kurtaságában is magvas írással tiszteleg posztumusz kötetei előtt (89-95.), megannyi körülmény jelzi még kettejük rokonságát. Találkoznak ők a magyar nyelv iránti rajongásban, stílusuknak a legkisebb homályt sem tűrő világosságában, okfejtéseik könnyed és szellemes, plasztikus és elegáns voltában. Ámde akad hasonlóság irodalmi eszményeikben, bölcseleti vonzalmaikban is. Shakespeare, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov bálvány mindkettejük számára, Stendhal és Maupassant írásművészete csodálattal tölti el őket, s mind Kosztolányi, mind Márai fölfedezi magának Jules Renard-t: előbbi esszét szentel emlékének, s átülteti magyarra egyik regényét, utóbbi a Naplóját méltatja, a remeklésnek kijáró elismeréssel (24-34.). Az eszmeközösség legfőbb bizonysága azonban a világszemléletükben, magatartásukban s müveikben feltűnő sztoicizmus. Kosztolányi regényhőssé tette Senecát a Néró, a véres költő lapjain, kivételes erejű és tökélyű verset írt Marcus Aureliusról, s utolsó alkotói periódusában újra meg újra érezhetni e filozófia maradandó befolyását; Márai Senecának, Epiktétosznak, Marcus Aureliusnak (és Mon- taigne-nek) ajánlotta elmélkedéseinek füzérét, a Füves könyvet, az Ihlet és nemzedék ben nemcsak sűrűn emlegeti őket, hanem esszékkel is hódol nekik (60—70; 174— 177.), (báriumaiban gyakorta visszatér hozzájuk, idézvén s kommentálván elveiket, próbálván a sajátjává élni bölcsességüket stb. Noha az irodalmár Kosztolányi és Márai szembesítése külön tanulmányba kívánkoznék, annyit máris megkockáztatunk: leginkább az ízlés, a módszer, a stílideál s a sokban hasonló filozófiai orientáció rokonítja kettejüket.

Áz Ihlet és nemzedék kitűnően reprezentálja szerzőjének irodalomfelfogását és műelemző gyakorlatát. Márai művészetszemlélete, interpretációs metódusa a szó jó értelmében eklektikus: e könyv írásaiban egymást kiegészítve érvényesül a ráció és az intuíció, esszéről esszére más-más arányban vegyül a romantika, a pozitivizmus, az impresszionizmus és a szellemtörténet öröksége. Szókratész és Platón tanítása, a romantika zsenikultusza és a szellemtörténet inspirációja együtt munkál a szerzőben, amidőn kifejti: hite szerint az alkotó, „a költő” „megszállott ember” (16.), „... lelke és idegrendszere (...) misztikus hárfa” (14.), „... az ihlet és az intuíció” „... értelemfölötti csoda” (16.), „szent őrület” (14.), s „... nincs lélektani módszer, mely magyarázni tudná a csodát” (uo.); az „önkívületben” (8., 16., 182.) született vers „Isten és ember között közvetít” (15.), „A teljesség érezhetően kegyelem kérdése a költő számára” (uo.), és a kivételes, „kinyilatkoztató” művekkel avagy csak sorokkal az író „... megteremtette (...) az összeköttetést Erósz és műve, az ember és a világszellem között” (15-16.). Kiváltképp erős a szellemtörténet ösztönzése a kötet címadó esszéjében. Ez a nemesen emelkedett, helyenként játszi iróniával futtatott írás volt Márai akadémiai székfoglalója (elhangzott 1943. december 6-án), s bár az alkotás folyamatáról, a remekművek születésének és hatásának titkairól szóló fejtegetései is roppant érdekesek és tanulságosak, a legfőbb mondandók a 4. és az 5. részben sűrűsödnek. „A személyes ihlet rejtélyét magyarázni nem tudjuk - véli Márai -. De látjuk azt, hogy az emberi fajta életében időről időre megszólaltat egyfajta közös ihlet nemzedékeket. (...) A jelenség

567