Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 6. szám - Lőrinczy Huba: "... az író legfőbb feladata a nevelés" (Márai Sándor: Ihlet és nemzedék)

legtöbbször általános: egy kultúra hirtelen virágozni kezd (...) észlelhetjük ezt a tüneményt bizonyos elhatárolt kultúrterületeken, de észlelhetjük a kultúra nagy egységein belül is. A nyugati műveltségnek ilyen alkotó életszakaszait ritkán sajátítja ki egy nemzet vagy egy szellemi csoport: fajok és országhatárok felett, csaknem egyidejűleg szólalnak meg különféle nyelveken egy új kultúrfejezet munkásai és kiválasztottjai. (...) bizonyos lelkek egyforma hullámhosszon keresik egymást a térben és az időben (...) az emberi szellem munkája minden időben szintetikus (...) A lángész nagy erővel és cáfolhatatlan fogalmazásban kimondja azt, ami a kor lelkében megérett: de az érési folyamat független a lángész akaratától. (...) Az ihlet (...) nemcsak a kiválasztott egyént szólítja meg, hanem egy nemzedék legjobbjait. Ez a magasabb rendű, személyfólötti ihlet szerencsés pillanatokban nagy emberi közösségeket, (...) együttműködő kultúrköröket kényszerít egy szemlélet, igazság vagy ismeret kimondására. A nyugati kultúra, minden nemzeti, világnézeti ellentéten túl, egységes szellemi tünemény” - s a maga idejét a szerző épp azért tartja a műveltség egyetemes válságperiódusának, mert (szemben Petöfiék, Adyék generációs föllépésével és tudatával) „Európának (...) vannak nagy írói, művészei és tudósai, de nincs egységes szellemi élete”, más szóval: „... a nemzedék közös ihlete nélkül egy korszaknak nincs szellemi magatartása”. A kultúra újjászületése csak akkor remélhető, ha „... egy szellemi nemzedék a közös, személyfölötti ihlet öntudatában kezd alkotni, elrendezni, jóvátenni és teremteni”, ennek „feltétele” pedig — mint mindig - „... a szabadság és a humánum eszméje...” (16-22. — tőlünk a kiemelések!)

Bárhonnan nézzük is e fennkölt, a pillanat ünnepélyes voltához nagyon illő s 1943-ban fölöttébb aktuális gondolatmenetet, szellemtörténeti alapozása, szemlélete, fogalomhasználata kétségtelen. A sűrűn ismételt vezérszavak - szellem, nemzedék, kultúra, személyfólötti ihlet - magukban is perdöntőek lehetnének, ám egy futó szövegszembesítés tovább erősítheti meggyőződésünket. A „Geistesgeschichte” atyjának tekintett Wilhelm Dilthey Élmény és költészet című, méltán híres kötete (megjelent 1905-ben, magyar fordítását épp húsz esztendővel később adta közre Várkonyi Hildebrand) kifejti: az emberek sokaságának művelődése a „teremtő természet önkényének nyomán” történik, és a lét „titokzatos méhéből emelkednek ki az egyének bizonyos meghatározott számban és egymásutánban”, illetve: a szellem részint a személy, részint „a nemzedékek értelmi kultúrája” által épül be az élet folyamatába (vö.: Bókay Antal: Az irodalomtudomány alapjai. Irányzatok. Szombathely, 1992. 67.). A honi szellemtörténet egyik reprezentánsa, Pauler Ákos szerint „... az egyéni lelkekben lejátszódó psychikai élet mellett egy egyénfölötti folytonosságú lelkifolyamat keletkezik”, továbbá: „a szellemnek van egysége, azaz iránya, de központi tudata nincs, hiszen (...) tudatok sokasága alkotja”, „érzelmi, akarati és gondolati tartalmáét pedig „a vezérlelkek suggestiv élményei” adják (Bókay: i. m. 65-66. - a kiemelések onnan!). Márai eredetiben is, fordításban is olvashatta Diltheyt, ismerhette az irányzat német és magyar képviselőinek munkáit (ne feledjük: kor- és pályatársa volt az őt sokra becsülő Szerb Antal!); mindenesetre az a legvalószínűbb, hogy a szellemtörténet koncepcióját, legfőbb téziseit és fogalmait a reá életfogytig ható Oswald Spengler monumentális vállalkozásából, A Nyugat alkonyából vette át. Akárhonnan származtak is szakszerű ismeretei, a „Geistesgeschichte” inspirációjára vall még a kötetben az intuíciónak juttatott fontos szerep (e kategória jelenléte s érvényesülése egyszersmind az impresszionista irodalomszemlélet esztétikájához is fűzi a szerzőt!), az élmény ként értelmezett alkotói élettörténet s az interpretációk belehelyezkedő, utánképző, újraélő karaktere. Egy tüzetesebb vizsgálódás bizonnyal egyéb, ugyancsak ez irányzat ösztönzését igazoló jegyek, módszerek, összefüggések fel-feltünedezését is dokumentálhatná.

Szemben a német irodalomtudománnyal, Magyarországon nem volt éles ellentét a pozitivizmus és a szellemtörténet képviselői közt (Bókay: i. m. 65.). Máraiban s könyvében is békén megfért egymással a két irányzat koncepciója és metódusa, a

568